|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 120 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Boia, Lucian 2013. június 5.Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulálAz Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett. Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit? Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről. Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen? Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet! Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze? Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába… Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel… Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem. Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani? A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli. Akiről professzor úr többször is írt… Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál. Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt? Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása. Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus? Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni. Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé? Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul… Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak? Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el. És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét? Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.” Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2013. június 27.Kötelékek – kézfogásokKönyvek esőben, kánikulában A könyv nem különösebben hőérzékeny tárgy. Na persze, nem a könyvégetésekre és nem is a könyv befagyasztására gondolok. Mert ugye mindkettőre volt nem csupán a távoli múltban, hanem a mai idősebbek életében példa. Most szelídebb akadályokat kellett leküzdeniük a könyveknek, illetve szerzőiknek meg a könyvárusoknak. Ha ugyanis június, akkor könyvhét, azt is mondhatnám, minden mennyiségben. Egymásra szerveződött programokkal, könyvbemutatókkal. Ami az erdélyi magyar kiadványainkat és íróinkat-költőinket érintette, abból párhuzamosan Budapesten és Kolozsvárt lehetett (kellett volna) választani, követni az eseményeket, megfelelni a hívásoknak. Aztán a kolozsvári magyar könyvnapok immár harmadik, 2013-as szervezését követve, ezúttal nem az esős időjárást, hanem a hamisítatlan nyári kánikulát fogva ki, Erdély fővárosában erdélyi könyvnapok megrendezéséről döntöttek illetékesek, és erre meghívták a Romániai Magyar Könyves Céhet is, pontosabban általa a vállalkozó kedvű magyar kiadókat, hogy a Főtérre kirakodva, Mátyás király elé járulva, várják a vásárlóikat. Könyvbemutató – grafikai kiállítással Az újraszervezett kolozsvári magyar könyvnapok – nem utolsósorban az IDEA jóvoltából (amely a Mátyás-szülőház, azaz a Sapientia előtt állandósítja könyvstandját) – idén eredeti megnyitóval indultak. Kolozsvár egyik legtehetségesebb, kiemelkedő életművet ránk hagyott grafikusáról, Cseh Gusztávról írt példaadóan körültekintő, hatalmas anyagot feldolgozó, művelődéstörténetileg is számottevő monográfiát Csapody Miklós, a reprodukciókat és a terjedelmes szöveget pedig reprezentatív albumba foglalta az Exit Kiadó, illetve az IDEA könyvműhelye. Minthogy pedig Cseh Gusztáv (az ifjabbik, mert édesapjáról, a betűrajzolást tanító főiskolai tanárról sem szabad elfeledkezni) a kolozsvári könyvgrafikáért ugyancsak sokat tett, össze lehetett kapcsolni a könyvnapok nyitó ünnepségét a Cseh Gusztáv című kötet bemutatásával és a Cseh Gusztáv grafikáiból válogató (Hajdúszoboszlóról kölcsönbe érkezett) tárlat megnyitásával, a Quadro Galériában. Szerényebb keretek között a Kolozsvár Társaság főtéri székhelyén is érvényesült ez a rendezői elv: a nemrég Szegeden elhunyt nagy könyvgrafikusunkra, Deák Ferencre emlékeztek barátai, tisztelői a kolozsvári magyar könyvnapok keretében – a tárlókon általa tervezett, illusztrált kiadványokkal, a pannókon néhány szép rajzával, többek közt a Dsida-versekhez készült sorozattal. (Augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon folytatódhat ugyanitt a kezdeményezés, a két barát, Deák és Cseh Gusztáv munkáinak együttes jelenlétében, a kolozsvári grafikai iskola értékeinek megvitatásával.) Erdély – Budapest Mindkét helyszínen, mármint Kolozsvárt és a Vörösmarty téren egyaránt figyelmet érdemlő könyvről szólhatunk – már a címénél fogva is: A magyar kártya. Ezzel a kártyával ugyanis többféleképpen lehet játszani, és nem csak kártyaasztal mellett. A Nagyváradról indult költő, ma ismert kiadói ember, Kőrössi P. József mélyreható beszélgetéseket folytatott a költő és politikus Markó Bélával; olyan beszélgetéssorozatot, amelyben Markó kiteregeti kártyáit, és sikeresen belenéz, belelát azok kisded játékaiba is, akik a „magyar kártyát” saját politikai céljaikra ügyesen – a romániai magyarságra nézve korántsem pozitív értelemben – használják fel. Hogyan lesz a jó költőből jó politikus s a politikusból ismét költő? Hogyan politizálnak itt és ott? Kőrössi P. nem kerülgeti a forró kását, Markó Béla pedig higgadtan, körültekintően válaszol. Nem átlagos interjúkötetet vesz kezébe az, aki felfigyel erre A magyar kártyára… Román kártya? Könyvnapok közti rövid szünetben számomra eddig ismeretlen, ám egyből ismerőssé és rokonszenvessé váló könyvesboltban jártam, a Deák Ferenc utca közepe táján: a Librarium nevű Book Cornerben. Otthonos körülmények között hallgattuk, magyarok és románok – románul –, hogy mit mondanak a kritikusok Demény Péter románul megírt könyvéről. (A Ghidul ipocriţilor kiadója a bukaresti Cartea Românească.) Minden megszólaló egyértelműen dicsérte a könyvet, ám az csak Balázs Imre Józsefnek jutott eszébe, hogy feltegye a kérdést: miért románul kellett megírnia Deménynek ezeket a szellemes kisesszéket (jegyzeteket? szatírákat?) – merthogy nem fordításról van szó. BIJ magyarázata Caragialéhoz és a román nyelvben létező nemekhez jutott el. Talán az élményanyag is közrejátszott, vélem én, a „képmutatók” ilyen bemutatásában. A lényeg, hogy ezen a könyvbemutatón jól éreztük magunkat, Demény Péter pedig, gondolom, új híveket szerzett írásművészetének. A román olvasók körében is. (Eszembe jut Ion Ianoşi, azaz Jánosi János – Látó Anna Bukarestben élő fia – közelmúltban megjelent, több szempontból figyelemre méltó, színvonalas önéletrajzi kötete: Internaţionala mea. Cronica unei vieţi. Abban pedig, sok egyéb közt Domokos Gézával, a Kriterion-igazgatóval történt, egy életre szóló konfliktusa. Nos, meggyőződésem, hogy a most román kötet szerzőjeként bemutatkozott Demény Péter egyikünkkel sem fog úgy járni, mint Ianoşi – Domokossal.) Más kártyák Vállalva a flaszterből áradó hőséget, déli órában kimentem szétnézni az erdélyinek nevezett (román) könyvnapokra. Ilyenkor a standokon az ember arra figyelhet fel, ami a könyvesboltokban, a nagy kínálatban elkerülte a figyelmet. (A mi magyar sátrunk érthetően nem kínált eddig nem látott újdonságokat.) Két könyvnél kötöttem ki – más-más okból. Augustin Buzurára azért voltam kíváncsi (pláne hogy politizáló publicisztikáját gyűjtötte kötetbe, a 2005 és 2008 közti évekből), mert ’89 előtt úgy éreztem, egy (ellenzéki) táborba tartozunk – aztán Marin Sorescuval és Eugen Simionnal együtt Iliescu táborába állt. (Mindegyikük magas funkcióhoz jutott, ilyen-olyan elnökséghez, kulturálisan, Akadémián vagy minisztérium élén. – Mellesleg: Eugen Simion 80 címmel vastag kötetet láttam az egyik standon.) Az Absenţii, a Feţele tăcerii regényíróját nem felejtettem el, és ma sem bánom, hogy Birtokon belül? című, Budapesten 1989-ben megjelent interjú-kötetembe őt is bevettem (Sütő, Kányádi, Szabó T. Attila, Balogh Edgár, Harag György, Horváth Imre, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Egyed Péter és Tompa Gábor mellé). Ma vajon bevenném? A Canonul periferei-be beleolvasva, nem tudnám eldönteni. Súlyos szavakat mond a kortárs román politikai életről – de melyik oldalról közelítve? (Tulajdonképpen szomorú, hogy egyre az „oldalakra” gondolunk…) Lucian Boiával biztos szívesen készítenék beszélgetést (ha még ilyes műfajra adnám a fejem). Amit tőle eddig olvastam, azt erősíti meg a De ce este România altfel? második, bővített kiadásában. A Humanitas, a kiadó ugyan nem „kolozsvári termék” (Produsul Clujului – volt olvasható a legtöbb stand fölött), ám bárki – nyilván a jobbak közül – örömmel vállalhatná Kolozsváron az új Boia-kötetet. Az ő történészi-kritikai hangja üde színfolt a kiadványok rengetegében. (Milyen is az a „más”, „másként” Románia? Ha valamin, ezen nekünk igazán érdemes volna elgondolkodnunk.) Performanszköltemények Az ember azt gondolná, hogyha a Korunk Akadémia (évadzáró találkozásként) a Bulgakovba költözik, ráadásul olyan meghívottal, mint Szkárosi Endre, akinek „akciográfiája”, 1971 és 2012 közötti performansz-naptára oly gazdag – a söröző fiatalok egy része átül majd az előadáshoz választott térbe, azon nagyszámúak mellé-közé, akik egyenesen Szkárosit meghallgatni jöttek. A június végi kánikulában nem így történt. A hiányzók sajnálhatják, hogy lemaradtak az élményről. Mert itt élőben tudhatták volna meg, mi a térköltészet és transzpoézis (a totális költészeti koncertszínház), a hangköltészetzene, vagy hogy miként lehet például Kassák költői örökségét néhány ismert – esetleg többeknek nem ismert – szóval, főképpen pedig a hangok játékával transzponálni a Teleki térre, a Piazza Cavourra, a Place de la Concord-ra vagy a Trafalgar Square-re. Persze, akik a száz éve született Weöres Sándor zeneiségéhez szoktak, vagy a szintén centenáriumhoz érkezett Jékely Zoltán líráját érzik a magukénak – meglepődhetnek, hogy így is lehet, „egy másik ember” így keveri az effektusokat. Szkárosi Endre járja a világot (és a magyar pódiumokat) – és nem annyi ember hallgatja, mint legutóbb a Bulgakovban. Talán egy következő alkalommal a valóban fiatalok egymásnak küldik a hírt elektronikusan: itt van Szkárosi Endre, nem szabad kihagyni… (Írom én, akihez még mindig közel áll Jékely és Weöres.) Kántor Lajos Szabadság (Kolozsvár) 2013. július 20.„Tiszta” Romániát! (1.)A balkáni politizálás gyökerei Amikor 1877-ben Románia elnyerte függetlenségét, az ország politikai elitje készen állt a román nemzetállam alapjainak lerakására. Ez csak erőszakos, nemzetiségellenes beolvasztási politikával volt lehetséges. Kiváló eszköznek bizonyult a vajdaságok korában kialakult balkáni politikai kultúra. A fél évezredes török függőség, a görög kereskedők soraiból származó fanarióta vajdák uralma idején csiszolódott, formálódott ki a sajátos jellegű román politikai mentalitás. A vajdaságokra, később Romániára is jellemzővé vált a határtalan korrupció, a sok rendelet, a sok pecsét és az örökös bizalmatlanság, hatalmat és pénzt szerezni bármi áron! Beder Tibor találóan mutat rá, hogy Bizáncban a hazugság és az ügyeskedés erénynek számított. A román politikában – Bizánchoz hasonlóan – az őszinteség ismeretlen fogalom, az érvényesülés eszköze. „Az ortodox hitű államok, köztük Románia is ugyanebből a diplomáciai iskolából került ki. Ebben a diplomáciában semmi sem volt szent és soha semmit sem tartott maga felett kötelezőnek… ha érdekeik úgy kívánták, mindent megengedhetőnek véltek. Vesztegettek, ajándékoztak… Aki ismerte Bizánc diplomatáit, tudta, hogy egy szavukat sem lehet hinni. Tudnia kellett, hogy amit mondanak, biztosan nem igaz.” „Ügyes” román diplomácia? A román királyságot 1883-tól katonai szövetség kötötte a központi hatalmakhoz, melyek katonai védelmet ígértek egy ki nem provokált (orosz) agresszió esetére. Ennek ellenére e szövetség oldalán Románia – az első világháború kitörése után – nem lép be a háborúba, két évig tartó semlegességét pedig arra használja fel, hogy titkos tárgyalásokat folytasson az ellentáborral. Az első árulásra 1916 augusztusában vetemedik, amikor az oroszok megígérik Erdély Romániához csatolását. A román politikai vezetés – a gyors győzelem reményében – orvul hátba támadja szövetségesét, Magyarországot. Ez utóbbi, mivel nem számít a vele 33 éve katonai szövetségben álló Románia katonai offenzívájára, védelem nélkül hagyta a magyar–román határt. Az első napok meglepetése után a magyar és a német csapatok gyors katonai vereséget mérnek az Erdélybe betolakodó román hadseregre, megszállják Bukarestet, a román hadsereg és adminisztráció kénytelen Észak-Moldvába menekülni. Itt az orosz hadsereg támogatásával ideig-óráig megakasztják a német–magyar előnyomulást. Románia fegyverszünetet kér, majd különbékét köt. A központi hatalmat maga mögött tudó Románia kihasználja az 1917-es bolsevik forradalom miatt káoszban vergődő Oroszország helyzetét, és 1918 januárjában megkezdi Besszarábia megszállását. Mindezt akkor, amikor korábban, 1917 nyarán az oroszok súlyos véráldozatok árán védték a román államiságot. Miután a Monarchia 1918. november 3-án letette a fegyvert, a román hadsereg november 10-én parancsot kapott – a nemzetközi jog durva megszegésével – Magyarország megtámadására. E balkáni diplomácia eredménye: Románia minden szomszédja rovására terjeszkedhet, és megtarthatja a második Balkán-háború idején szerzett Cadrilatert is. Ernst Hemingway, aki sem magyarbarátsággal, sem románellenességgel nem gyanúsítható, aki még csak nem is volt európai, a román diplomáciát és annak sikerességét így mutatta be: „A románok bevetésre kész gyors beszélők és történelmi precedensidézők… megkapták minden iránybéli szomszédaiknak mindazon területeit, amelyeknek nevét román küldött valaha is kiejtette a száján.” A bizánci jellegű román diplomácia szószegései, szövetségeseinek elárulása, a félrevezetés, az ámítás, az ígérgetés, a szerződések be nem tartása a háború idején és a békeszerződések előkészítése során olyan színvonalú, amelyre a világtörténelemben kevés példát lehet találni. Az „ügyes” román diplomáciát iskolapéldaként lehetne oktatni! A történelem propagandaeszköz A diplomáciai gerinctelenség mellett a román politikai elit minden eszközt felhasznál a „tiszta” Románia megteremtésére. Egyik ilyen eszköz a 18. század végén kiagyalt dákoromán ősiség propagandája. Ennek oktatása a 21. században tudatos félrevezetés! A szélsőséges nacionalizmus oltárán azonban semmi sem szent! Az ábrándozó nacionalista ködevők számára a „tiszta Románia” megteremtésének víziója olyan vágyálom, amelyért képesek feláldozni népük valós történelmének ismeretét is. A nevelés fő célja elhitetni a románokkal, hogy Erdély ősi román föld, így a széles tömegek helyeslése mellett folytathatják az erdélyi magyarság közösségi jogoktól való megfosztását. Napjainkban a felerősödő sovén nacionalizmus a régiósítás bárányának álarcában tör a magyar többségű Székelyföld és a Partium magyarságának szétverésére. A régióátszervezés ismertetése során gyakran elhangzó hazug és pimaszul arcátlan érv, hogy a nagyrégió a székelyek gazdasági felemelését szolgálja. Úgy tűnik, hogy a nacionalista politikai vezetés számára fontosabb a jólétben élő, egyenrangú polgárok demokratikusan szervezett államának létrehozása helyett a román alkotmányokban meghirdetett egységes román nemzetállam megteremtése. Nem akarják észrevenni, hogy a románság milliói a jobb élet reményében – minden mesés történelmet hátrahagyva – Európa-szerte keresik boldogulásukat. Érdekes, ahogy a nagy román író, Ion Luca Caragiale (1852–1912) a Moftul român szatirikus folyóiratban a korabeli román társadalom nacionalizmusát bemutatja. Ezt olvasva úgy tűnik, a román politikai elit gondolkodásmódja száz év alatt nem változott. Érdemes idézni Caragiale egyik írását: „Mi, törzsökös románok a nemzeti haladás alapfeltételeiből indulunk ki: a maga nemzetét csakis az szeretheti igazán, aki gyűlöl minden más nemzetet. Valamely nemzetnek nem ellenségei a saját hibái; ellenségei csakis a más nemzetek erényei. Ezért teljesen fölösleges azon törnie a fejét, hogy miképpen küszöbölhetné ki a hibáit és gyarapíthatná erényeit; ennél sokkal hasznosabb tennivalói vannak: számon kell tartania más nemzetek hibáit, és becsmérelnie, de még inkább tagadnia azok erényeit... Innen tehát a legszélsőségesebb nemzeti kizárólagosság parancsoló szükségessége.” Lucian Boia professzor úgy látja, egy olyan korban, amikor fel kellene építeni egy versenyképes Romániát, „a románoknak kevesebbet kellene áldozniuk a történeti mitológia oltárán; sem az ősökre hivatkozás, sem a másokra szórt szemrehányás nem lehet hasznukra”. Ugyancsak Boia mutat rá arra is, hogy „a nacionalizmus kibogozhatatlan konfliktusok vállalását jelenti”, célja a más nemzetiségűek „fölötti primátus érvényesítése”. Az elképzelt történelem ismerete a románokat visszafelé és nem előreviszi. Sajnos, ennek szenvedő alanyai vagyunk mi, erdélyi magyarok és székelyek is. (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék Erdély.ma 2013. augusztus 23.A Titanic kapitányaEgy hajóskapitány minden körülmények között a partra vezeti a hajót – jelentette ki elnökké választását követően Traian Băsescu, amikor egy kérdésre a szükséges változtatások kihívásairól fejtette ki véleményét. A kijelentés azokban az időkben történt, amikor a politikai ígéretek komolyan vételének még volt némi értelme Romániában. Ám a megpróbáltatások időszaka hamarosan ezt is megcáfolta. Hiába küzdött az elnök a maga módján, a szükséges változások nem történtek meg. A vitrinpolitika nagymesterei A történelem nem azzal foglalkozik, hogy mit akar, vagy nem egy uralkodó, hanem a valóságot mutatja. Aki elfogadja a tényeket, az ki tudja olvasni ezt a valóságot, aki nem és mégis tudni véli, az „igazának” védelmében fenntarthatatlan magyarázatokra szorul, netán támadásra kényszerül. Ez utóbbit figyelhettük meg az uniós csatlakozást követő években, mikor a román társadalomban nyilvánosságra került néhány mítoszromboló evidencia. Ilyen volt az 1941-42-es román holokauszt feltárása, melyről a román történelemírás több mint 60 éven át hallgatott, és amely 3-400 000 áldozatot követelt. Vagy az 1944. augusztus 23-ai fordulat, melynek csak a PR-laborban készült verzióját tanították az iskolákban. Nem beszélve a dák–római származásról, melyről Lucian Boia neves történész szerényen csak annyit mondott, hogy nem vállalható és nem dokumentált. A római gyökerekkel dicsekedő grandiózus elképzelés valamikor a 18. század végén született, a dák származás mítosza pedig Nicolae Densuşianu 1913-as A prehisztorikus Dácia című könyvében lett kitalálva. Ezekre a kényelmetlen evidenciákra a román szakemberek meglehetősen idegesen reagáltak. Támadtak minden oldalról, a legtöbbjük pedig mélyen hallgatott. Eredmény? Elfogadás helyett továbbra is pompálták a kultúrába a mítoszt és a bűnbakot, nem tanulván az eléjük tárt tükörből. Nincs ez másként a gazdaságpolitikával sem. A ’89-es forradalom óta számtalan reformelképzelés született, hiába. A hatalmi elit országépítés helyett mindig a saját jólétével foglalkozott, íratlan szövetségben a közpénzek felett uralkodó maffiarendszerrel. Nem csoda hát, hogy tabuvá dagasztották a totális központosítás eszméjét, mely biztosítja számukra az uralkodást és a fehéringű fosztogatás lehetőségét. Betartani a törvényt? Csak ott, ahol nem zavar. Komolyan venni az EU normáit, az ügyeskedés promoválását a munka becsületével helyettesíteni? Majd jövőre... Tisztelni a másságot? Még mit nem! Az erényes attitűd idegen a vitrinpolitika nagymesterei számára. Inkább bevonnak néhány külföldön is szalonképes formaszemélyt s formaszövetséget, melyekre rábízzák a vitrinszerepet, s a film forog tovább. És azt remélik, örökre... Csakhogy a történelem másként gondolkodik. Egyik axiómája szerint az önámítás nem vezet sehova (Kérdés: Hova mentek? / Válasz: Tönkre.). Legyen a hajón a világ legjobb kapitánya, a Titanic akkor is menthetetlen. A kérdés tehát nem az, hogy a hajó miként ér partot, hanem hogy a katasztrófa mikor következik be. És ezt a kényelemhez és az íratlan előjogokhoz ragaszkodó román elit nem érti. Aki pedig vezetés helyett uralkodni akar, az taburendszeréhez igazodik, és nem veszi komolyan az alapvető változtatás imperatívuszát. Párbeszéd kitiltva A jelenlegi román–magyar feszültség a Szociálliberális Unió (USL) hatalomra kerülésével, a „Székelyföld nem létezik” tétel terjesztésével, a természetes magyar régiók felszámolását célul kitűző regionalizációs politikával és a székely zászlók ellen indított szimbolikus agresszióval kezdődött (erőfitogtató magyarellenes propaganda, a zászlók eltávolítására való felszólítások, perek indítása – „idegen szimbólumokat tűznek ki”, indokolják a prefektusok, „a székely zászló támadás a román nemzeti jelképek ellen”, hangoztatja a védelmi miniszter). Azelőtt nagyjából csend és béke honolt, éveken át senki nem foglalkozott ezekkel a zászlókkal. Majd jött 2012 és a (sokadjára!) felélesztett román sovinizmus. Ebben a kontextusban zajlott az idei Tusványos, melyről semmit sem közvetített az előadásokon végig jelen lévő román média, holott az egész rendezvény a magyar–román–európai párbeszédről szólt (miért is voltak ott?). A meghívottak más-más kultúrkör – angol, olasz, katalán, svéd – képviselőiként vázolták fel szemléletüket, és érveltek természetes nyitottsággal együttélésről, európaiságról és autonómiáról. Miért adatott az ész ha nem azért, hogy a tabukká merevedett butaságok ledöntésére is használjuk? Mégis ezt tartja megengedhetetlennek Románia elnöke, aki az etnikumközi eszmecserének otthont adó Tusványos betiltásával fenyegetőzik, éles nyilatkozattal elítélve azt a rendezvényt, amelyre minden alkalommal meghívják a román felet is. Párbeszéd, érvek, konstruktivitás, nyitottság – olyan fogalmak, melyeket az önkény nem tűr. Ezért elbújik előlük, vagy támadásba menekül. Jól tudja, hogy informálatlan, manipulált néppel és pihesúlyú politikusokkal könynyű elfogadtatni saját legitimitását és a nemes fogalmakba bújtatott kettős mércét, de az értelem kerekasztalánál megsemmisül. „Etnikai autonómia itt soha nem lesz!” – kiáltotta az államfő, elfelejtvén, hogy ő nem isten. Majd következett az autonómia Sztálinnal való asszociálása – egy újabb ellenséges gesztus, mely a múlt felelőtlen értelmezését, illetve a román történelmi ígéretek teljes mellőzését tanúsítja. És Traian Băsescu még tovább megy. Egy kérdésre válaszolva a magyar miniszterelnök kifütyülésére buzdít, majd kinevezi Magyarországot az „instabilitás tűzfészkévé”, és bejelenti, hogy Románia ezután támadni fogja Magyarországot, és a román állam vezető szerepet vállal Budapest megregulázásában! Szomorú. Így köszönte meg a román elnök a magyarok kiállását mellette. Kijelentése kétségtelenül több mint választási propaganda vagy véletlen elszólás; egy igen tapasztalt államférfi csatakiáltása ez akkor, mikor a magyar kormány történelmi megbékélésre jutott Szerbiával, a szlovákokkal való viszonya sokat javult, a többi szomszédjával is stabil, jó viszonyt ápol, és békés együttműködésre törekszik, és a Visegrádi Négyek szövetségének eredményes építésében is tevékenyen részt vállal. Ezt a józan észre épülő regionális békét akarja lerombolni a tabutémákról való párbeszédet nem tűrő Traian Băsescu. Az igaz kapitány Emlékszünk még a Tusványosra tartó magyar miniszterelnöki konvojt ért balesetre, a sérültekre és a hivatalos rendőrségi nyilatkozatra? És felfigyeltünk-e arra a hallgatásra, ami ezt a balesetet ma is övezi? A román rendőri felvezetés alatt történt esemény mintha csak előrejelezte volna ezeket a fejleményeket... A balesetet követő három hétben a Tusványost megtámadták, Magyarországnak nem hivatalos hadüzenet küldtek, és előkerült az ortodox pap által pszeudolegitimizált „Székelyföld szent román föld” és „a román nép vére Erdélyért” kártya is. Véres propaganda ez, amibe nem kellene belemenni. Egy igaz kapitány nem így viselkedik. Románia igaz kapitánya egyformán viszonyul magyarhoz és románhoz. Ezért eljön Tusványosra és meghallgatja a magyarok érveit és kéréseit, majd fogadja köszönetüket, amiért megtisztelte őket a látogatásával. Románia igaz kapitánya véletlenül sem képzeli magát istennek, hanem fejet hajt az igazság előtt. Állást foglal a román etnikum körében terjesztett magyargyűlölet ellen, és nem felejti el az első forradalmárok tekintetét; azokét, akik 1989 decemberében életüket kockáztatva mentek utcára azért, hogy valami alapvetően megváltozzon ebben az országban. Majd lelőtték őket, mint a kutyákat és a nyulakat. Elvették az életüket azok, akik utólag mosolyogva előléptették egymást, rátették a kezüket a közvagyonra, és cinkosaikkal együtt ma is hevesen védik a mindenre kiterjedő maffiarendszert, a tabukkal körbefalazott szupercentralizált berendezkedést. Igen, ez a Titanic. – Hol vagy, Románia igaz kapitánya?! – hangzik a kiáltás az üresen álló hajókormány mellől. Várakozás... 24 év... nincs válasz. Majd csendben megjelenik a tekintet. A ’89-es forradalmár mélyreható tekintete, mely csendesen csak annyit mond: „Szórakozik a Titanicon”. Lőrinczi Loránd Erdély.ma 2013. november 14.„Isten tartsa meg az olvasók jó szokását!”Ma kezdődik a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Számos újdonsággal, érdekességgel várja látogatóit a ma kezdődő 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, amely ezúttal is arra törekszik, hogy minél több kultúraszerető embert a könyvek közelébe vonzzon, és hogy a könyv ünnepét rangos kulturális eseménnyé emelje. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett háromnapos programban minden korosztály megtalálhatja a számára legérdekesebb elfoglaltságot: a gyermekeket és fiatalokat vetélkedőkre, beszélgetésekre, író–olvasó találkozókra és különböző játékokra várják, de lesznek koncertek, színházi előadások, könyvbemutatók és irodalmi estek is, a felnőttek érdeklődésére is számot tartva. A könyvvásár 42 standján több mint 100 hazai és magyarországi kiadó könyvei közül válogathatnak a jelenlévők, félezer kötet először kerül a vásárlók elé. Az idei seregszemle apropóján Káli Király Istvánnal, Zágoni Balázzsal, H. Szabó Gyulával, Dávid Gyulával és Weghofer Ernával beszélgettünk. – Tavaly magasra tettük a mércét, ezt a szintet pedig idén is tartani szeretnénk: a vásár keretében zajló valamennyi rendezvény a könyvhöz és az irodalomhoz kapcsolódik, minden a könyvért, a szellem hordozójáért és természetesen az olvasókért van – nyilatkozta lapunknak Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh vezetője, a Mentor Kiadó igazgatója. Utalt ugyanakkor arra is, hogy az előző évektől eltérően idén az utolsó napon, azaz szombaton adják át a Szép Könyv-díjakat, valamint az újonnan alapított Vásár könyve elismerést, amelyre bármely jelen lévő kiadó pályázhat az utóbbi három évben megjelent kiadványával. A vásár mellett a főszervező a járulékos programokra is kitért, amelyekre érdemes lesz betérni, többek között a Szilágyi Domokos verseiből összeállított Kényszerleszállás című előadást, valamint Páskándi Géza Kalauz nélkül című művének felolvasószínházi változatát említette. – Isten tartsa meg a marosvásárhelyiek jó szokását, hogy nagyrészt ekkor vásárolják meg a karácsonyra szánt ajándékkönyveket, idén is számítunk rájuk – hangsúlyozta Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója. Kifejtette: az emberek általában felkészülten, listával jönnek a vásárra, ahol aztán az eltervezett kiadványok mellett más kötetekre is rátalálnak. Örömét fejezte ki, hogy minden évben sokan érdeklődnek a Koinónia könyvbemutatói iránt, ezúttal szombat déli 12 órára várják a közönséget a Bernády György Közművelődési Központba, ahol Cseh Katalin Amit nem lehet megenni, Horváth Levente Két találkozás között, Horváth Zoltán: Nyelvtörő ABC, Lucian Boia Miért más Románia?, Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor és Tanith Carey Hova tűnt a kicsi lányom? című kötetét ismerhetik meg. Zágoni Balázs bízik ugyanakkor abban is, hogy a délutáni dedikáláson – 5 órától Cseh Katalin, Horváth Zoltán és Sikó-Barabási Eszter várja a könyvbarátokat – is többen lesznek, mint az előző években, amikor inkább csak két-három személy „lézengett”, holott ezek az alkalmak is kiváló lehetőséget kínálnak a szerzőkkel való találkozásra, beszélgetésre. Érdekesnek ígérkezik továbbá a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjainak műsora is, amelyben a Nyelvtörő ABC című kiadvány „elevenedik meg”, Pop Ágnes tanítónő vezetésével. A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma mellett Kristóf György Kritikai szempontok a magyar irodalomtörténetben című kötetét is magával viszi a Kriterion Könyvkiadó a péntek délutáni könyvbemutatóra (15 óra, Nemzeti Színház) – nyilatkozta H. Szabó Gyula igazgató, hozzáfűzve: utóbbi megjelentetése azért is bizonyult hasznosnak, mert legalább ötven éve nem jelent meg kötete Kristóf Györgynek, aki annak idején a kolozsvári Ferdinánd Egyetem magyar tanszékét vezette. A kiadványt Gaal György gondozta, aki a helyszínen az általa végzett munkáról is beszél az egybegyűlteknek. S hogy milyen elvárásokkal megy a Kriterion a marosvásárhelyi könyvvásárra? – Reménykedem abban, hogy a tavaly óta megújult, igazi fesztiválos hangulatúvá alakított vásárra idén is minél többen ellátogatnak, és persze vásárolnak is a portékáink közül – mondta H. Szabó Gyula, boldogan nyugtázva, hogy a könyvpiac zsugorodása ellenére még mindig jó hangulat jellemzi a marosvásárhelyi seregszemlét. Ez pedig köszönhető a Marosvásárhelyi Kulturális Központ fiatal csapatának is, amelynek tagjai 2012-ben szegődtek először a Románia Magyar Könyves Céh mellé. A gyerekek és a fiatalok számára szervezett programok is jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a megújult vásárhelyi rendezvénysorozatnak a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéthez hasonló „fílingje” legyen mindenki számára. – Egyesek szerint az irodalomról kellene szólnia a könyvvásárnak, és én úgy érzem, erről is szól, jót tett viszont ez a fejlődés – összegezte a Kriterion vezetője. Öt könyvet mutat be holnap délután 5 órától a Nemzeti Színházban a Polis Könyvkiadó: Bánffy Miklós Emlékezések, Sigmond István Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben, a Kuncz Aladár emlékezete, Sztranyiczki Gábor Bolyongásaim egy felemás világban, valamint a Keresztényi felelet – Hitviták a 16–17. századból című művet. – Nyilvánvalóan szükség van a vásárok keretében szervezett könyvbemutatókra, az utóbbi években tapasztalt szerény érdeklődés viszont némiképp elszomorít ebben a tekintetben – magyarázta Dávid Gyula, a Polis igazgatója. Mint mondta, mostanság sikeresebbnek tűnnek a helyi, kisebb volumenű könyvbemutatók – például az elmúlt időszakban a Minerva-házban és a Protestáns Teológiai Intézetben tartott programok –, hiszen ezek iránt jóval többen érdeklődnek, mint a fesztiválokon, amikor akár több hasonló esemény zajlik párhuzamosan. Ennek ellenére ott kell lenni a vásári alkalmakon, a kiadók mellett a közönség és a szerzők számára is különösen fontos a találkozás, az eszmecsere, amelyre alkalmat teremt a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Weghofer Erna, a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt vezetője szerint egyre inkább a kiadók vására lett a marosvásárhelyi seregszemle, ahol sok esetben akár 30-40 százalékos kedvezménnyel árusítják köteteiket a kiadók. Ez persze jó a vásárlók számára, sőt, a kiadók tekintetében is elengedhetetlen, hogy legalább egyszer egy évben találkozzanak az olvasókkal, a kereskedők viszont jelentős hátrányba kerülnek. – Hiányolom ugyanakkor azt is, hogy még mindig nem sikerült megszervezni egy olyan fórumot, ahol a kiadók és a kereskedők megbeszélhetnék közös dolgaikat – jegyezte meg Weghofer Erna, aki azt is elárulta, hogy a Gaudeamus ezúttal nem vesz részt a vásáron. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár programja megtalálható a https://vasarhely.ro/konyvvasar/ oldalon, itt további részleteket találnak az érdeklődők a rendezvényekről. Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 23.Könyvek gyerekeknek, felnőtteknek (Húszéves a Koinónia Kiadó)Főként gyerekes szülők tisztelték meg jelenlétükkel a székelyföldi könyvkaravánra indult, csütörtök délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatkozott kolozsvári Koinónia Kiadó könyvbemutatóját, melyen elsősorban gyerekkönyveket ismertetett a kiadót képviselő Zágoni Balázs igazgató és Rostás Péter Emese felelős szerkesztő. A Horváth Zoltán zenész által írt Nyelvtörő ABC ritmus szerint gyűjtött szavakból összeállt verseket tartalmaz, a sepsiszentgyörgyi Moldován Mária készítette hozzá az illusztrációkat. A könyvbemutatón is részt vevő Cseh Katalin kiskamaszkori érzésekről, kérdésekről játékossággal, humorral megírt könyvéből olvasott fel, a kiadó másik szerzőjeként a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter szólt arról, hogyan születnek meséi: ha egy, két, három gyereket nevelő anyák arra panaszkodnak, semmire nincs idejük, hát a gyerekekből sugárzó többlet minden anyát rávisz valamire: van, aki gyurmából ékszert készít, más jól rákiabál gyerekére – ő megírja meséit, mondta. És hogy milyeneket, abból ízelítőt is adott a közönségnek. Akiadó újdonságai közül egy finn meseregényt és a Zágoni Balázs által magyarra fordított, az utóbbi évtized legjobb gyerekbibliájának tartott Jézus meséskönyve címűt ismertették még, a felnőtt olvasóknak több könyvet is ajánlottak, többek között Lucian Boia történész tavaly kiadott, Miért más Románia? című, sok vitát kiváltott esszékötetének fordítását. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 27.Magyarul is bestseller lesz a Miért más Románia?Miért más Románia? /Koinónia, Kolozsvár, 2013/ címmel jelent meg magyarul Lucian Boia történész könnyen emészthető nagyesszéje az ország elmúlt kétezer évéről, amelyet kedden délután Kolozsváron mutatott be Horváth István szociológus és Rostás-Péter István, a könyv fordítója. A Gaudeamus könyvesboltban szervezett bemutatón a Koinónia Könyvkiadó által megjelentetett könyvet Horváth István, a kisebbségkutató intézet igazgatója ismertette rámutatva, az alig százhúsz oldalas kiadvány, mint minden jó bestseller – hiszen román kiadásából már negyvenezer kelt el – nem arról szól, mint amit a címe ígér. Nem Románia többi országgal szembeni sajátos fejlődéséről ír Boia, hanem új szempontokat vet fel, és megmutatja, hogy ha Románia más, akkor az eddigi történelmi szemléletmódokat tekintve az. Boia könyve nem akar igazságot szolgáltatni, hanem azt mondja, vannak nagy történelmi folyamatok, amelyek akár a mai életünket is meghatározzák. Horváth elmondta, talán azért is népszerű a könyv, mert röpke száz oldal alatt átveszi az egyébként értelmetlen szószerkezetűnek minősített „géta-dákoktól” napjainkig az elmúlt két évezredet. Véleménye szerint nem csak a románok számára fontos ez a könyv a saját identitásuk szempontjából, hanem a magyar olvasóknak is ad lehetőséget reflexiókra. A könyv fordítását vállaló Rostás-Péter István újságíró elmondta, a szűkre szabott nagyesszét nem „verte szét” egy nagy jegyzetapparátussal, a szöveg lendületének, sodrásának csak ártott volna, ha minden eligazítást igénylő részletnél lábjegyzetet írt volna. A román könyv második, bővített kiadása már megjelent, de azt még nem tudni, hogy mikor jelenik meg ennek magyar megfelelője. Abban azonban bízik a fordító, hogy a román nyelvű kiadványt megvásárlók mellett van olyan, aki magyarul és kézbe venné a Miért más Románia? című bestsellert. Kustán Magyari Attila Maszol.ro 2013. november 30.Mítoszrombolás és önvizsgálat – Miért más Románia?Bestsellernek mondható Lucian Boia történész Miért más Románia? című, a Koinónia Kiadó gondozásában magyarul is megjelent, Rostás-Péter István által fordított könyve – hangzott el a kötet bemutatóján a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. Az, hogy a román történelemszemlélet és -kutatás szempontjából az eddigi úzustól való egyértelmű eltávolodást jelző folyamat képviselőjének tavaly a Humanitas kiadásában megjelent könyve a második román nyelvű kiadást is megérte, már elég sokat elárul arról, hogy történelmi esszéként sikert aratott. Mint Stefano Bottoni történész írja, Boia új könyve a román társadalom torzulásait elemzi, és önvizsgálatra készteti egyre népesebb olvasótáborát: miért és mitől lett „más" Románia? „A számtalan vitát gerjesztő kötet több, mint eszmefuttatás: kiáltó szó egy útvesztett országért". A magyar fordítást ismertető Horváth István szociológus, a kincses városi kisebbségkutató intézet vezetője úgy fogalmazott, újszerű szemléletű történelmi szintézis olvasható az emészthető stílusban írt, nemcsak a szakmának szóló könyvben. „A megjelenést követő néhány hónapban negyvenezer példány fogyott el a könyből, így valószínűsíthető, hogy nem jut a romániai szakkönyvek sorsára, amelyek esetében általában legfeljebb kétezres példányszámra lehet számítani. A kötet egyfajta reklámfogásnak is tekinthető, amely a megkérdőjelezés, mítoszrombolás eszközével élve ráirányítja a figyelmet a historiográfiai kurzusváltásra" – mondta a szociológus. Esszé és tudománynépszerűsítés határán Horváth István Nyáry Krisztián nagy sikerű, Így szerettek ők című irodalmi szerelmeskönyvéhez hasonlította Boia munkáját: előbbi az irodalomtörténet és a bulvársajtó, utóbbi az esszé és a tudománynépszerűsítő munka határán mozog. „Rostás Péter István fordítása nagyon jól tükrözi ezt: egyszerre érzékelhető a szövegben a szakmaiság és az esszészerűség, ugyanakkor az az igényesség, amely révén túlmutat a tudománynépszerűsítés szintjén. A szöveg azonban kerüli a szakszavakat, a túl sok adatot" – hangzott el a kötetbemutatón. Horváth úgy fogalmazott: mint minden rendes bestseller, Boia könyve sem arról szól, mint amit a címe sejtet, hiszen szentenciaszerűen, egyértelműen nem mondja el, miért is más Románia. Különféleképpen értelmezi a másságot, elgondolkodik róla, új perspektívákat, új szempontokat vet fel – például a kommunizmus által dominált történelemszemlélethez képest. Érinti azt is, hogy Románia fejlődéstörténeti szempontból is sajátos: megkésett folyamatok, egyedi módon értelmezett történelmi helyzetek, ellentmondások, az elit sajátos reakciói jellemzik. Annak ellenére azonban, hogy a szerző nem ad választ a címben feltett kérdésre, az olvasó nem marad a becsapottság érzésével. Boia azt a történelmi mítoszt kérdőjelezi meg, amit korábban több könyvében is: a Történelem és mítosz a román köztudatban, valamint a Románia Európa hátországa címűben már összefoglalta, szisztematikusan levezette, hogy miért is mítosz a román történelemszemlélet. Új szemlélet a román történetírásban Lucian Boia 1944. február 1-jén született Bukarestben. Egyetemi tanulmányait a Bukaresti Egyetem történelem szakán végezte. 1972-ben doktori címet szerzett Eugen Brote (1850–1912) erdélyi politikusról tartott disszertációjával. Oktatói karrierjét 1967-ben kezdte az egyetemen, 1990-től professzora, főtitkára (1980-1983) és alelnöke (1983–1990) a Történetírás Története Nemzetközi Bizottságának. Fő kutatási irányai: az erdélyi román nemzeti mozgalom viszonya a Habsburg Monarchia népeihez, egyetemes és román historiográfia, a történelmi képzetek kutatása, tudományos, politikai, és történelmi mítoszrendszerek. Külföldön jelenleg az egyik legismertebb román történész. Olyan új módszert és egyben új szemléletet próbál meghonosítani a mai román történetírásban, amely a nyugat-európai historiográfiában már régen használatos. Szívesen dolgozik a történelmi mítosz fogalmával, megmagyarázza egyes történelmi mítoszok keletkezését, fejlődését, rámutatva: sokszor a politika segít a mítoszok keletkezésében. Amikor pedig az egyik vagy másik mítosz már nem felel meg az éppen aktuális irányzatnak, úgynevezett ellen-mítoszok jönnek létre. A szerző szerint két fő típusa létezik a történelemnek: az egyik a reális történelem – a száraz tények és évszámok végtelen sora –, a másik a saját, egyénileg vagy kollektíven alakított képünk a történelemről. A „reális" történelem és a történelem mint „diskurzus" nem lehet azonos. Az első egy hatalmas és rendezetlen tár, ahonnan a történész – vagy általában aki történelemről beszél – adatokat gyűjt és rendez a saját belátása szerint, legtöbbször a felkészültsége és az érdeke függvényében. A mítosz a történelem vonzáskörében nem más, mint erőltetett egyszerűsítése a történelemnek, a funkciója pedig az, hogy mindig létrehoz egy vagy több „lényegbevágó igazságot". A mítoszok bevezetnek a történelemben egy bizonyos rend-elvet vagy irányt, amely összhangban van egy adott társadalom szükségleteivel és távlati céljaival. Történelemírás igazságszolgáltatás nélkül A kötetben mintegy kétezer éven „fut át" a szerző, 100 oldalon keresztül: „szöcskemódra" ugrál a különböző idősíkok között, miközben képes fenntartani az érvelés logikáját, a haladás kronológiáját. Ugyanakkor historiográfiai mítoszokat számol fel, különböző, asszimetrikus fejlődési folyamatokra mutat rá – ez pedig különleges teljesítmény, ezért sikerült bestsellerré válnia – fogalmazott Horváth István. Szerinte Boia könyve a románok számára lehetőséget nyújt, hogy végre értelmezhessék önmagukat. „És mit mond nekünk, magyaroknak? Miért jó, hogy magyarul is olvasható?" – tette fel a kérdést a kötet ismertetője. Úgy fogalmazott, az erdélyi magyarok általában szeretik ezt a történelemértelmezési vonulatot, Lucian Boia munkáit, azokat az írásokat, amelyek megkérdőjelezik a létező historiográfiai mítoszokat. A nacionalista történelemszemlélet egyik eleme például a feledés és a történelemhamisítás kohéziója, amelyet az erőszak kovácsolt össze – ez egy adott cél jegyében strukturálta ezt a történelemszemléletet. Az egzaktabb posztnacionalista történelemszemléletben pedig az összehasonlító történetiség, az alternatív történeti szemléletek dominálnak. „Mi, magyarok valahogy úgy vagyunk, mintha szeretnénk az egzaktitást. És amiként a románok számára a saját identitásuk szempontjából fontos, meghatározó, reflexiókra lehetőséget adó kérdés, hogy miért más Románia, ugyanúgy számunkra is reflexiókra ad lehetőséget" – mondta a szociológus. Úgy vélekedett, a magyar olvasók számára Boia könyvének az is lehet az olvasata, hogy „na végre, létezik egy történetírás, amely elmondja az igazságot". „Az én olvasatomban azonban – és Boia három-négy, a témában írt könyvét ismerem – a szerző azt mondja: a történelem nem szolgáltat igazságot, a történelemírásnak nem az a feladata, hogy igazságot szolgáltasson. Boia szerint a történelem nem morálisan értelmezhető folyamat – úgy kell megragadnunk, hogy zárójelbe tesszük morális elvárásainkat, frusztrációinkat, és megpróbálunk arra reflektálni, hogy a nagy időfolyamban miként értelmezhetőek az egyes kísérletek, különböző intézmények, döntési helyzetek, amelyek az ember életét meghatározzák" – állapította meg Horváth. Mint mondta, a könyv jelentősége abban rejlik, hogy a történelemszemléletet nem úgy értelmezi, mint „A" bennünket meghatározó történelmet, hanem felkínálja az értelmezés és tévedés lehetőségét. Arra hívja fel a figyelmet, hogy nem az úgynevezett sérelmi történelemolvasással kellene viszonyulni a múlthoz – és ez jellemző sok esetben a magyarokra –, hanem inkább reflexív módon. Elhangzott az is, hogy az 1989 utáni társadalmat megalapozó mítoszokat Boia könyve mintegy átviszi a jelenkorba, úgy, hogy versenyre kel a meglehetősen sekélyes (újságírói) elemzői perspektívákkal – itt azokról a megközelítésekről van szó, amelyek általában mindenről véleményt, mégpedig határozott véleményt formálnak –, ugyanakkor sikerül összekapcsolnia a jelenkor különböző történéseit a múltbeliekkel is. Kíméletlen kritika szükséges Rostás Péter István, a könyv fordítója rámutatott, Boia szövegének fordításakor figyelembe kellett vennie azt a szempontot is, hogy a magyarországi olvasók számára is érthető legyen, ezért lábjegyzetekkel látta el egyes helyeken. Azonban nem terhelte túl jegyzetapparátussal, hiszen az ártott volna a szöveg lendületének. Elhangzott, érdekes figyelni arra is, hogy milyen a könyv fogadtatása a román sajtóban, illetve milyen lesz a magyar médiában, hiszen sokféle értelmezési lehetőség kínálkozik, és a magyarok számára nyilván más az olvasata, mint a románok számára. Lucian Boia így összegez a könyv fülszövegében: „mi lehet aggasztóbb annál, hogy a fiatalok közül sokan és egyre többen, köztük a legígéretesebbek, kizárólag Románián kívül képzelik el a révbejutásukat? Mindenekelőtt kritikai, és a lehető legkíméletlenebb szemléletre van szükségünk, hogy egyszer s mindenkorra elkülönítsük az értéket a középszertől és a csalástól. Moslékba velük! – kiáltott fel Titu Maiorescu 1889-ban. Olyan próbálkozás ez, amelyet időszerűvé kell avatni. Romániának vajon sikerül-e megtennie? " Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2013. december 24.Lucian Boia: Egy nemzeti mítosz: Vitéz Mihály vajdaLucian Boia professzor egyike azoknak, akik határozottan leszámolnak a román köztudatban uralkodó történeti mítoszokkal. Boia foglalkozik a románok és a Habsburg-birodalom népei – köztük a magyarok – kapcsolataival. A román történelmi tudatba bevitt mítoszok, így például a dák–római származás, az úgynevezett 1600-as államegyesítés hat a mi sorsunkra is, ezért nekünk, magyaroknak és székelyeknek ismernünk kell ezeket. Ez alkalommal Mihály vajda mítoszáról rántja le a leplet. A vajda nem tudott arról, hogy három román államot egyesített, ennek ellenére Erdély egykori magyar városaiban – köztük Kolozsváron, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön – nagyszámú lovasszobor, szoborcsoport hirdeti ezt. Boia professzor könyvéből* megtudjuk, miként vált a becsvágyó, a sok vérontásról ismert munténiai vajdából nemzeti mítosz, nemzetegyesítő uralkodó. Kádár Gyula Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda mítoszának körvonalazódása bármely más történeti mintánál jobban szemlélteti a román köztudatban végbement változásokat. Azt az uralkodót, akinek rövid időre, 1599–1600-ban, sikerült uralma alá hajtania a három országot, csak három évszázaddal később, a modern Romániában, a XIX. század közepe táján kezdik egyesítőnek is tekinteni. A dolog ilyen értelmezése teljesen hiányzik a XVII. századi krónikás történetírásból, sőt, később, még 1800 táján az erdélyi iskola képviselői sem említik. Eladdig Mihály vajda különleges személyiségén kívül a keresztény eszmeiséget és Rudolf császárral fenntartott szoros kapcsolatait domborították ki. Ugyancsak gyakran megjelent tetteinek mozgatórugójaként a hódítói becsvágy, ennek helyébe viszont az értelmezési sémában később a „román eszme” kerül. Miron Costin krónikájában Vitéz Mihály vajda Erdély és Moldva meghódítójának képében jelenik meg, aki „sok vérontást okozott a keresztények közt”; különben nem sokra tartották maguk a munténiaiak sem: „A munténiaiak beleuntak Mihály vajda uralmába, mind csak hadak járásával és háborúkkal telvén.” Másik szögből, munténiai megítélésben nézve a dolgokat, Radu Popescu krónikája, vagy a neki tulajdonított krónika – Havaselve uralkodóinak története (Istoria domnilor Ţării Romăneşti) – egy kalap alatt intézte el Mihály vajda minden ellenfelét: „az uralkodó hatalma alá hajtotta a törököket, moldvaiakat, magyarokat, mintha mindannyian amolyan szamarai lettek volna”. Az ízes kifejezés csak megerősíti, hogy ekkor még nem született meg a román nemzeti eszmeiség. Avagy talán Vitéz Mihály vajda 1600-ban „patriótább” lett volna, mint a XVII. század végi tudós krónikások? Maga az erdélyi iskola – amelynek a XIX. századi román nemzettudat oly sokat köszönhet – sem teszi meg a döntő lépést, habár az volt a célja, hogy kifejezésre juttassa a románok azonosságtudatát, és hogy románnak lenni büszkeség. A minden románt egyesítő egyetlen állam eszméje még nem talált kifejezésre, Vitéz Mihály vajda tetteit nem aknázták ki ilyen értelemben. Samuil Micu például a következőképpen summázza a vajda uralmát a XVIII. század utolsó évtizedében írott, A románok történetének rövid ismertetése (Scurtă cunoştinţă a istoriei românilor) című munkájában: „Az 1593. Esztendőben Havaselve uralmára Mihály vajda következett, akit Vitéznek neveznek. Ez nagy katona volt, s megverte a törököket és legyőzte az erdélyieket, s Erdélyt elfoglalta és Rudolf császárnak adta…” Manapság az ilyen értelmezés felháborodást keltene sokakban; pedig hát szerzője a román nacionalizmus nagy kezdeményezőinek egyike! Gheorghe Şincai A románok és több nemzet krónikája (Hronica românilor şi a multor neamuri) című munkájában tág teret szentel Mihály vajdának és különösen erdélyi dolgainak. Engel történész nézeteivel vitázva helyesbíti állandóan a dolgokat a románok javára. Elszántan védelmezi a vajda személyiségét, és ellenfeleinek hibáival szembeállított kedvező erkölcsi portrét fest róla. A mítosz elemei már itt megjelennek, de a mítosz maga még nem áll össze. Şincai hangsúlyozza a nemzeti büszkeséget, de a gondolatot nem aknázza ki politikailag olyan értelemben, hogy eljusson a nemzeti egységig. Néhány évtizeddel később, 1830-ban, a bánsági Damaschin Bojincă, az erdélyi iskola tanítványa a Bibiloteca Româneascăban életrajzot közöl az uralkodóról Vitéz Mihály havaselvi uralkodó híres tettei és veszte (Vestitele fapte şi perirea lui Mihai Viteazul, prinţipul Ţării Romăneşti) címmel. A nemzeti eszme ez alkalommal sem körvonalazódik határozottan, és a hangsúlyok itt is a törökellenes harcokra esnek. A döntő fordulatot az erdélyi Aaron Florian jelzi, aki áttelepedett Havaselvére, és Bukarestben a Sfântu Sava Kollégium tanára lett. Rövid áttekintés Havaselve történetéről (Idee repede de istoria prinţipatului Ţării Romăneşti) című összefoglalásában Vitéz Mihály vajda tetemes helyet foglal el. Aaron Florian eljárásmódjára jellemző a történelmi személyiség és kor terjengős felnagyítása, a munka belső arányigényeit messze túlhaladva: kétszáz lapnyi terjedelmével az 1837-ben megjelent második kötet nagyobbik felét foglalja el, s benne végleg beilleszti Mihály vajda tetteit a román nemzeti egység létrehozásának vonalába. Egyetlen hibájául azt rója fel a vajdának, hogy képtelen volt megfelelő alkotmánnyal felruházni az egyesített román területeket. Mert csak ilyenformán nyithatott volna új korszakot, amelyben a románok egyesülten fejlődhettek volna Európa más nemzetei között. Így látta a dolgokat Bukarestben az erdélyi Aaron Florian. Ámde nem a moldovai Kogălniceanu, aki majd a fejedelemségek egyesülésének nagy kimunkálója lesz: fiatalkori művében egyáltalán nem mutat fogékonyságot a Vitéz Mihály-epizód nemzeti súlya iránt. Havaselve története (Historie de la Valachie…) című munkájában – 1837-ben, egyazon évben jelent meg Aaron Florian említett kötetével – Vitéz Mihály vajda úgy lép elénk, ahogyan őt Miron Costin felidézte, s aki még nem mutat fel semmiféle nemzeti egységtervezetet. Alapvető jellemvonása – úgy tűnik – a „mértéktelen becsvágy” volt, amely nem csak Erdély meghódítására hajtotta, hanem arra is, hogy Magyarország és Lengyelország koronájáról álmodozzék. „Uralma ragyogó volt hódításokban, de végzetes Havaselvére nézve” – ez Kogălniceanu végkövetkeztetése, amiből bizonyos történeti tanulságot is levon: „a nagy hódítók neve sohasem vész ki a nép emlékezetéből, miközben a nép elfelejti az erényes, de békés uralkodókat”. Mihály vajda tehát mint nagy hadvezér, mint hős jelenik meg itt, de semmiképpen sem egyesítőként. Maga Nicolae Bălcescu, habár munténiai, első munkáiban – Haderő és hadművészet Havaselve alapításától mostanig (Puterea armată şi arta militară de la întemeierea principatului Valahiei pînă acum, 1844), A szántóvető munkások társadalmi helyzete… (Despre starea soţială a muncitorilor plugari… 1846) – nem mutat valami különös vonzalmat a vajda személyisége iránt, csakis a tárgya szerint megkövetelt helyet és jelentőséget tulajdonítja neki, semmivel sem többet. 1840 után azonban mind láthatóbbá válik Mihály vajda feltartóztathatatlan emelkedése, mégpedig mindkét szerepben: Havaselve dicsőséges uralkodója és a románok egyesítője. Az elsőt maga Havaselve uralkodója, Gheorghe Bibescu (1842–1848) igyekezett elfogadtatni, aki szerette volna a nagy vajda utódjaként feltüntetni magát, s kitartó propagandát vezényelt ilyen értelemben. Mivelhogy 1848-ban elűzték trónjáról, nem tudta elérni célját, hogy második Vitéz Mihálynak tekintsék, ám az örökség hivalkodó fejedelmi vállalása nem maradt visszhangtalan. A korabeli légkör emlékezete bizonyára hatott Bălcescura is, habár a Bibescu-rendszer ellenzékéhez tartozott. Sőt, már Moldvában is kezd feltünedezni Mihály vajda mint szimbolikus alak. 1843-ban Kogălniceanu Jászvásárt, a Mihăilană Akadémián tartott megnyitóbeszédében – Bevezetés a nemzeti történelemről szóló előadásokhoz (Cuvânt introductiv la cursul de istorie naţională) – már sokkal rokonszenvesebben közeledik a havaselvi vajdához, mint hat esztendővel korábban. Mihály vajdát, mint a hajdani Dacia széttagolódott részeinek egyesítőjét mutatja be. A szimbólum a maga teljes fényét és funkcionalitását Nicolae Bălcescu utolsó és legigényesebb művében – A románok története Vitéz Mihály vajda idejében (Istoria românilor sub Mihai Vodă Viteazul) – nyeri el, amelyet 1847-ben kezdett írni, és 1852-ben bekövetkezett haláláig nem fejezett be. A történész első esszéihez képest itt jól érzékelhető változás mutatkozik a nemzeti eszme vonatkozásában. Mihály vajda célkitűzését nyíltan kimondja: nemzeti egység. A vajda „oly nagy hazát akart létrehozni, ameddig a román föld terjed”, s ezáltal „valóra váltotta a románok nagy vajdáinak dédelgetett álmát”. „Öreg Mircea vajda volt az első román uralkodó, aki harcolt a nemzeti egységért.” Az uralkodók mást sem tettek, mint hogy politikai akciókkal kifejezésre juttatták az általánosan osztott érzelmet, mivelhogy már eredetük óta „minden román szívében kitörülhetetlenül élt a közös élet hagyománya és újbóli léthozásának vágya”. Ebben leli magyarázatát annak, hogy miért élt „nemzeti gyűlölet a románokban a tirannus magyarok ellen”. És így esett, hogy „valahányszor román zászló tűnt fel a Kárpátok fölött lobogva, egész Erdélyt borzongás járta át: a románokat reményükben, a tirannusokat rémületükben”. Bălcescu könyve újdonságot jelentett a román történetírásban. A románok középkori története, a három ország története első alkalommal került tárgyalásra kifejezetten nemzeti történelemként, mint a századok folyamán szüntelenül megnyilatkozó nemzeti óhaj története, mint az eszményi, teljes és egységes román állam története. A munka jelentősen befolyásolta a román nemzeti köztudatot, noha viszonylag késve nyomtatták ki (részleges kiadása 1861–1863-ból, teljes kiadása 1878-ból való, később számos kiadásban megjelent). Bălcescu révén Vitéz Mihály vajda határozottan és véglegesen mint a modern Románia első alapítója fogadtatja el magát. A fejedelemségek 1859-beli egyesülését közvetlenül megelőző évek jelzik a vajda alakja iránti érdeklődés fokozódását Moldvában is, persze, azzal párhuzamosan, hogy némely moldvai uralkodókat mint egyesítőket kezdenek emlegetni, elsősorban Nagy István (Ştefan cel Mare) vajdát. Ők ketten, Mihály és István együtt kezdik jelképezni mind a sajátos, mind a közös történelmet, mint akik mindenképpen arra törekedtek, hogy egyesítsék a két román testvérországot. Mindezekből nyilvánvalóan kitűnik tehát, hogy 1830 és 1860 között, az 1848-as forradalmat, majd az egyesülést megelőző időszakban szembetűnő Vitéz Mihály vajda alakjának átváltozása, aki keresztény hősből és hadvezérből a román egység jelképévé válik. Ezek voltak azok az esztendők, amikor az egyetlen román államban való egyesülés eszményét, a tudati szinten jelentkező eszményi Románia előképét visszavetítik a történeti múltba. Ez a nemzeti politikai és történeti irányulás lényegében egyetlen nemzedék sajátja, azé, amely kivívta az 1848-as forradalmat, a fejedelemségek egyesítését, és létrehozta a modern Romániát. Amint láttuk, ugyanezen időszakban gyakran hivatkoznak Daciára, mint a román föld elsődleges egységének kifejezőjére. Mindkét jelkép nagy törekvések sugalmazójává válik: az antik Dacia, amelyet Vitéz Mihály vajda ideig-óráig feltámasztott, arra hivatott, hogy a holnapi Romániában öltsön újra testet. * Lucian Boia: Történelem és mítosz a Román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. január 17.Demény Péter: Elmélkedés a lelkes megosztókról„Minciuna este mitul fondator al României moderne.” – „A hazugság a modern Romániát megalapozó mítosz.” Lucian Boia, a nagy port felverő történész, akinek az attitűdje a legjólfésültebb tudományt ígéri, hogy aztán hátrahőköljenek azok, akik a tudománytól azt várják, hogy magasztosan mondjon olyasmiket, amiket minden rossz tankönyvben elolvashat az ember, Lucian Boia tehát nem egy hamis mítoszról beszél, hanem magáról a hazugságról mint mítoszról. A De ce este România altfel? című kötetéről adott interjúban (a könyv Miért más Románia? magyarul is megjelent tavaly a kolozsvári Koinónia kiadónál) az 1989 utáni Románia „megalapítását” nevezi hazugságnak, hiszen: „még mindig nem tudjuk, mi történt a forradalom idején”. Mindenki tud valamit, de a kis suttogott igazságok soha nem váltak nyilvános és országos igazsággá, úgy, ahogy annak idején a kommunizmus elítélése viszont azzá vált. Ennek az interjúnak a linkjét osztogatja tehát lelkesen sok magyar. Egy nap tele volt vele a Facebook, egyik kapta ki a másik egeréből, lázasan másolták és illesztették be az idővonalukra, lázasan lájkolták és osztották tovább, hogy a hozzászólásokról már ne is beszéljek. És Boia tényleg megérdemli ezt a lázat, mert a mai román köztudat legfőbb bírálója – és egy olyan kultúrának, amely a huszadik század nagy részét bezártságban és önámító legendákban töltötte, semmi sem segíthet inkább, mint az önreflexió. Ám ez az utolsó mondat nemcsak a román kultúrára érvényes, és éppen ezért mosolyogtam én fanyarul a sok megosztás láttán. Hány magyar ismerné el csont nélkül, hogy a huszadik századi magyar kultúra nagy része is egy diktatúra lábvizében ázott, bármilyen puha diktatúra is volt az?! Hány magyar látná be, hogy önámításból a mi kultúránkban és társadalmunkban is van elég?! Hányan lennének hajlandók legalább eltöprengeni azon, hogy például a határon túliakhoz való viszonyulás mindkét típusa, attól, amely skanzenlakóknak tart bennünket, addig, amely viszont töltöttkáposzta-pusztítókig, ott gyökerezik a Kádár-korszakban?! És hányan azon, hogy ennek a negyven éves szocializációnak sokkal mélyebb és szélesebb a hatása annál, semhogy az elválasztó vonalat nyugodt lélekkel pártok között húzhassuk meg?! Vagy hány embernek tűnik fel, milyen önbecsapásokat művelünk itt, Erdélyben? Hányan tartják kommunistáknak magukat, annak ellenére, hogy kommunisták voltak? Hányan tudnak erről higgadtan, minden kompenzáció nélkül beszélni? Hányan tudnak arról beszélgetni, hogy talán mégsem mindent a kisebbség szent ügyéért tettek? Hányan változtak meg abban az értelemben, hogy nem mindent az eleinte remegő térdű áhítattal, aztán foncsoros keserűséggel, később vitézi messzenézéssel emlegetett „anyaországtól” várnak? Hányan nem hiszik a mai napig, hogy mindenre „nekik” kellene pénzt adniuk? Hányan tudják elképzelni, hogy nekik sincs több pénzük, mint nekünk, s hogy egyáltalán, megváltozott a pénzszerzés mechanizmusa, és már csak a jóízlésnek is tiltania kellene, hogy úgy kuncsorogjunk, mint akik még mindig nem nőttek fel? Magyarországon közzétették-e 1990-ben az ÁVH iratait, szemben Romániával, ahol szintén nem? Magyarországon és Erdély magyar nyilvánosságában más-e az egykori besúgókról szóló beszéd, mint a románban? Azt hiszem, mindenki tudja a választ. És remélem, a lelkes megosztók mindegyike elgondolkodott a fenti kérdéseken. maszol.ro, 2014. január 25.Miért, mihez képest más Románia?Lucian Boia septuagenario dedicatum A „történelem véget ért” – jelentette ki historiográfiai kavalkádot indítva az amerikai történész, Francis Fukuyama 1992-ben. Ezzel a neves gondolkodó csak annyit akart valójában mondani, hogy a globalizáció végérvényesen egyetemessé lett korszakával a történelemírás is új fejezetbe fordul. Ennek az „új” historiográfiának talán legnevesebb tagja a magyar közönség körében is igen népszerű, idén hetvenéves Lucian Boia román történész. Munkásságának legutolsó és talán legbotrányosabb munkája nemrég már magyar nyelven is napvilágot látott Miért más Románia? címmel. Ezt a könyvet elemezve nemcsak Románia, de a jelenlegi román történetírás egy továbbra is periférikusnak számító irányzata is új megvilágításba kerül. „Románia egy szomorú, bizonytalan, komplexusokban szenvedő, méltóság nélküli, kissé antiszemita, külföldiek által előrevitt és manapság plagizálók és mahalea-beli tömegek által lakott ország”, írja a történész nagy szenzációt keltett esszéjében. Lucian Boia kétségtelenül botrányos személyiség, a szónak legkevésbé sem pejoratív értelmében. Több szempontból is kivételes történész: nemcsak azért, mert képes a történészek elefántcsonttornyából kitörni és a szűk szakmán túl a nagyközönséghez hitelesen és annak nyelvén szólni, de románként olyan kritikával tud érzékeny, a kollektív pszichológia által forgácsolt témákban írni, amellyel azonnal kiveri a biztosítékot a biztonságérzetüket, nemzeti identitásukat és eszményképeiket védelmezők előtt. Azt is mondhatnánk, hogy igyekezete és már-már gyanúsan gyakori kötetei (évi 1-2 kötet az elmúlt évtizedben) szenzációhajhász tendenciákat mutatnak, mégis, hírneve, népszerűsége a román és a magyar közönség körében egyaránt jelzi azt, hogy igény és szükség van a társadalom körében olyan történészekre, akik kibújnak dolgozószobájukból és bátran felveszik a sokféle felelőséggel és rizikóval járó „public intellectual” (közértelmiségi) szerepét, amely felénk még igen ritka jelenség. Szabadság (Kolozsvár), 2014. április 26.„...nemzetállam vagy többnemzetiségű állam?”Számunkra különösen érdekes Lucian Boia könyvének (Miért más Románia?, 2013) az a fejezete, amelyben a trianoni döntés nyomán létrejött Nagy-Románia politikai viszonyait kommentálja. Két kérdésben tesz rendkívül fontos, a tartósan rögzült nacionalista sémával ellentétes észrevételeket. Az egyik az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnésére és Nagy-Románia létrejöttére vonatkozik, a másik pedig azzal kapcsolatos, mennyire volt egységes és nemzeti az új román állam. A térség (nemzet)államainak kialakulása az első világháború után Ausztria–Magyarország katonai vereségének tulajdonítható – állapítja meg –, ez pedig máris eltér a szokványos magyarázattól: „1918-ban létrehozták Nagy-Romániát. A ’nemzeti’ román értelmezések szerint ennek így kellett történnie. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Petre P. Carp szavairól sem: ’Romániának oly sok szerencséje van, hogy nincs szüksége még politikusokra is.’ Az első világháború hozadékai nélkül nehéz lenne elképzelni, miként alakultak volna a nemzeti viszonyok Európának ebben a szegletében”. HORVÁTH ANDOR. Szabadság (Kolozsvár) 2014. április 28.Boia: az erdélyi románok nem feltétlenül voltak az egyesülés híveiHa a Habsburg monarchia 1918-ban egyenlő népek konföderációjává alakult volna, nem biztos, hogy az erdélyi románok egyesülni akartak volna Romániával – jelentette ki Lucian Boia történész. A neves tudós ezt abból az alkalomból mondta el a Digi 24 hírtelevízióban, hogy az első világháború kitörésének századik évfordulójára újabb kötetet jelentetett meg Az első világháború – ellentmondások, paradoxonok, új interpretációk címmel. Boia leszögezte: az 1918. december elsejei gyulafehérvári nagygyűlés, amelyen a magyarországi románok kinyilvánították azon óhajukat, hogy egyesüljenek Romániával, nem tekinthető népszavazásnak, mivel akkor már a román hadsereg az országban volt. „Ma nemigen felelne meg a demokratikus követelményeknek” – hangsúlyozta Boia, hozzátéve: az adott körülmények között azért valószínűleg egy korrekt népszavazás is az egyesüléspártiak győzelmét hozta volna. Balogh Levente. Székelyhon.ro 2014. április 28.Könyvespolc – Látlelet egy ország üzemzavaráról„A jelen a múlt műve. Románia a maga sajátos módján jött létre: ezért olyan, amilyen. Történelmét futtában átlapozva jellegzetes vonások hosszú sorát azonosíthatjuk, melyek többé-kevésbé távol állnak az európai „átlagléttől”, és amelyek maguk is ellentmondásos összefüggésekbe foglaltatnak. E (túlságosan is sok) sajátosság láncolatából jött létre a mai Románia. Egy ország, amely makacsul kitart másmilyensége mellett. Ez természetesen olykor sikert is jelent, nem pusztán beteljesületlenséget és üzemzavart. Csakhogy az a gond, hogy ami egy társadalomban nem működik, előbb-utóbb a szerkezet működő részét is elrontja.” Ezzel a gondolatsorral kezdi Lucian Boia Miért más Románia? (Koinónia, Kolozsvár, 2013) című esszékönyvének zárszavát. Igen, az epilógust – és bátran vállalom ezt a látszólagos „fordítottságot”, nemcsak azért, mert a kötet fülszövegére is ez került, hanem mert a könyv szellemisége mindenféle hagyományosnak mondhatóval történő szakítást könnyen elbír. Lucian Boia témamegközelítése ugyanis a legkevésbé hagyományosan román, abban az értelemben, amit az elsősorban sugárzott média napról napra nagyobb szelete sulykol(na) belénk a folytonosan emlegett primitív általánosítással, miszerint román minden és mindenki, aki/ami az ország határain belül „terem”. Úgy látja – és ami ennél sokkal-sokkal dicséretesebb –, úgy is láttatja a mindennapjainkat kitöltő valóságot, ahogy azt általában mi, itt élő, ma már egyre többször bűnbaknak, idegen kenyérpusztítóknak, legjobb esetben szükséges rossznak elkönyvelt „kisebbségek” látjuk a minket körülvevő világot. Nem csodálom, hogy megállapításai heves ellenérzést váltottak ki a művileg felturbózott, a piros-sárga-kéket fetisizáló, az országocska szeretgetését mindennapra megkövetelő megélhetési patrióták körében. Ki látná szívesen az egyre dagadó, a majdnem semmit egyre többször majdnem abszolút mindennek hazudó mítoszainak szilánkokra hullását a tiszta logika és tárgyilagosság egyszerű érveinek súlya alatt?! A román történetírási kurzussal gyakorta szembeforduló történész a történelem áttekintésével kezdi érvelését, természetesen nem hazudva ki tudja mekkora nagy Romániát a középkori és újkori kis vazallus tartományok helyébe, de megmondja az igazat a 90 után egekig magasztalt világháborúk közötti, de különösöen a II. Károly irányította kurzusról is: „Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott, mintha soha nem is létezett volna. A politikusok többsége, a megfelelő kivételektől – főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől – eltekintve, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a »nemzeti újjászületést« szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon »ősi« reflex lett volna?” Az említett időszak párhuzamait az azt megelőző és egészen a máig nyúló politikai-közéleti megnyilvánulásokkal a szerző természetesen nem rejti véka alá, nem bízza az olvasó intuíciójára, hanem szakszerűen okadatolja. Beszél Alexandu Ioan Cuza államcsínyt közelítő reformintézkedéseiről csakúgy, mint az utóbbi két évtized mondhatni követhetetlen átmászkálásairól egyik pártból a másikba, illetve arról, mennyire jellemző manapság is az ideológiai beazonosíthatatlanság, a baloldalon elalvás, jobboldalon ébredés, a különböző hazamentő pártlogók mögé bújó opportunizmus, hatalomközelbe kúszás. Erre a fejlettebb államokhoz képest valóban nyilvánvaló „másságra” Lucian Boia szintén egyszerű magyarázatot talál: a külvárosi bunkóság, a mahala stílusjegyeit, más szóval az általános és a politikai műveltség nagyfokú hiányát. „Itt egy megkerülhetetlen, és sajnos megoldhatatlan kérdéssel szembesülünk. Bármilyen lentről is indulna egy ember, saját érdemeinek köszönhetően a legmagasabb csúcsra is feljuthat. Ám egy társadalmi kategóriának nincs esélye hirtelen átváltozni. Főleg így, hogy nem állt előtte a valódi elit példaképe, és a »kulturalizálódási« folyamat a zárt kommunista rendszerben zajlott, a maga óhatatlan torzulásaival és hiányosságaival. Idővel természetesen új nemzedékek jelentek meg, de ennek a szociokulturális bukfencnek ma is meglátszanak a nyomai. Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuális szintet illeti...” A szerzőnek ez a megállapítása semmiféle magyarázatra, különösen magyarázkodásra nem szorul. A magam részéről esetleg még azt tenném hozzá, hogy a politikai pályával mostanában kacérkodni kezdő ifjak számára valami úton-módon kötelezővé tenném ennek a könyvnek az olvasását és akár szűzbeszédként való ismertetését is. Végezetül külön szeretném méltatni Rostás-Péter István fordítását: telitalálatnak tartom, ahogy sikerült a magyar olvasóhoz közel hoznia a miénktől inkább különböző, mint hasonló esszé-pamflet szövegalkotást, anélkül, hogy torzult vagy elidegenedett volna az eredeti írás nagyszerű gondolati-stiláris ívelése. Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár) 2014. április 30.Újabb román mítoszokat rombolt le Lucian Boia történészErdély és Románia 1918-as egyesülésének a mítoszait feszegeti Lucian Boia bukaresti történésznek az első világháborúról szóló új könyve. Az Első világháború - Ellentmondások, paradoxonok, újraértelmezések (Primul razboi mondial. Controverse, paradoxuri, reinterpretari) című 120 oldalas történelmi esszéjét az elmúlt héten jelentette meg a bukaresti Humanitas könyvkiadó, és a szerző máris a média érdeklődésének a középpontjába került vele. A Ziuadecluj.ro kolozsvári portál kedden idézte a könyv legeredetibbnek vélt állításait, és történészeket reagáltatott ezekre. A Bukaresti Tudományegyetem történész professzora a mítoszok kategóriájába sorolta, hogy az 1918-ban megvalósult nemzeti egység "több évszázados álma" lett volna a románoknak. Kijelentette, ha az állítás igaz lenne, a románok olyan korban vágytak volna a nemzeti egységre, amelyiknek sehol Európában nem volt ez a jellemzője. A történész kíméletlenül ír az 1918. december elsejei Gyulafehérvári Nagygyűlésről is, amelyiken az erdélyi és magyarországi románok kinyilvánították a Romániával való egyesülést. "A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója. A lakosság majdnem felét tehát nem kérdezték meg, hogy akar-e Románia határai közé kerülni" - fogalmazott Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlítette, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Prúton túli részeiről. "Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén" - fogalmazott a történész. A kolozsvári portál által megszólaltatott történészek közül Ottmar Trașcă nyereségnek tartotta, hogy Lucian Boia új szemléletet hoz az ellentmondásos történelmi korok leírásában. Ion Novăcescu azonban nevetségesnek tartotta, hogy a bukaresti szerző négy évvel a nagy egyesülés centenáriuma előtt vitatni kezdi a Gyulafehérvári Nagygyűlés legitimitását. "Megvalósult a román egység, és ez egy letagadhatatlan történelmi tény" - tette hozzá Ion Novăcescu. maszol.ro 2014. május 6.ValóságkutatásNemrégiben hangosan felszisszent a román történésztársadalom, miután a nonkonformistának tekintett Lucian Boia tagtársuk tollából újabb, számukra kényelmetlen témájú és a mioritikus betokosodástól lényegesen eltérő szellemű kötet jelent meg, Az első világháború. Viták, paradoxonok, újraértelmezések címmel. Munkájában a bukaresti szerző a kilencvenhat évvel ezelőtti erdélyi hatalomváltás körülményeit igyekszik reálisan tükrözni, a román fél részéről eddig kizárólagosan hitelesnek tekintett szemlélet ellenében. Többek közt azt állítja, hogy mítosz, álomkép a román nemzeti egység több évszázadra visszatekintő törekvésében hinni. Az 1918. december elsejei gyulafehérvári tömeggyűlés pedig semmiképpen nem tölthette be egy népszavazás szerepét, Erdély akkori lakosságának közel a felét meg sem kérdezték, hogy akar-e Románia kereteiben élni. Ezzel Boia olyan, hazai viszonylatban tabunak számító témát vetett fel, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a hivatalos román történelemszemléletet. Szabadság (Kolozsvár) 2014. május 10.Kié Erdély (Lucian Boia új könyvéről)Lucian Boia történész a Gândulnak adott interjújában Nagy-Románia történelmének másfajta olvasatáról beszél, és elmagyarázza, hogy a legutóbbi könyvében miért tette vita tárgyává „Románia jogát” Erdélyre. „A románok, természetesen, felvethettek egy+ etnikai jellegű jogot Erdélyre, ahogy azt meg is tették, de történelmi jogot nem... Erdély sohasem tartozott Romániához vagy a fejedelemségek valamelyikéhez – írja a Primul Război Mondial. Controverse, paradoxuri, reinterpretări című, múlt héten megjelent könyvében Lucian Boia. A könyv, természetesen, azonnal heves vitákat váltott ki a közéletben, főként a tévékben. – Az első világháborúról szóló könyvében két lehetséges forgatókönyvet említ Románia első világháborús részvételével kapcsolatosan. Mi történt volna, ha Románia nem az antant oldalán vett volna részt, és semleges marad? – Három lehetséges forgatókönyv van: a valódi forgatókönyv, ami lezajlott – Románia az antant hatalmai mellett, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország mellett vesz részt a háborúban Erdély és Bukovina felszabadításáért, elcsatolásáért, megszerzéséért vagy ahogy mondani akarják. A második forgatókönyv az lett volna, ha Románia a központi hatalmak, Németország és Ausztria-Magyarország oldalán vesz részt, elsősorban Oroszország ellen, Besszarábia megszerzéséért. A harmadik forgatókönyv szerint Románia semleges marad, és a háború vége felé kiderült volna, hogy mi a helyzet, és mi fog történni. Ez a három forgatókönyv. Rendben, nem tudjuk, mi lett volna, ha másképp történnek a dolgok. Egyetlen történelmet ismerünk. A többit illetően feltételezésekbe bocsátkozhatunk, forgatókönyveket készíthetünk. Ha Románia a központi hatalmak, Németország és Ausztria-Magyarország mellett állt volna, akkor Oroszország legyőzése és Besszarábia felszabadítása lett volna a cél. Nyilván abban az esetben, ha Oroszországot sikerül legyőzni, és a háború a központi hatalmaknak kedvezően ért volna véget. Ha a központi hatalmak szenvedtek volna vereséget, akkor Románia velük együtt vesztett volna. Ott van még a semlegesség forgatókönyve, ami csábító lehetett volna. Románia végig megőrizhette volna semlegességét, és akkor nem lett volna az a sok áldozat, melyek óriásiak voltak Románia részéről. Romániának nagyon nagy veszteségei voltak, ha a halottak számát a lakosság számához viszonyítjuk, arányait tekintve nagyobbak, mint Franciaországnak vagy Németországnak négy és fél év háború után, miközben Románia csak másfél évig háborúskodott. A háború végén pedig Romániának érintetlen hadserege lett volna. És ha a birodalmak szétestek volna, ahogy Ausztria-Magyarországgal, illetve Oroszországgal megtörtént, akkor a háborúban való részvétel nélkül megkaphatta volna Erdélyt, Besszarábiát és Bukovinát. Talán, nem mondom, hogy így lett volna, csak azt tudjuk, ami megtörtént, egyetlen egy történelem van. – Románia megtehette volna, hogy semleges marad? – Igen, semleges maradhatott volna. Romániára nyomás nehezedett. Németország és Ausztria-Magyarország már beletörődött abba, hogy Románia semmiképpen sem fog az oldalukra állni, tehát a központi hatalmak számára Románia semlegessége lett volna a legjobb megoldás. A nyugatiak, főleg a franciák, de a britek is, nyomást gyakoroltak, de végül azzal maradtak volna, nem kötelezhették volna Romániát arra, hogy belépjen a háborúba. Románia, vagyis a Ionel Brătianu által vezetett liberális kormány azzal a gondolattal lépett be a háborúba, hogy Erdély megszerzésének áraként mégiscsak részt kell vennie, véráldozatot kell hoznia, hozzá kell járulnia a központi hatalmak vereségéhez. Ami Bukovinát illeti, két forgatókönyv van, Ausztria-Magyarország vereségével, de Ausztria-Magyarország is azt sugallta, hogy Romániának ajándékozhatja Bukovinát, amennyiben Románia a központi hatalmak oldalán lép be a háborúba. Tehát Bukovina ügye így is, úgy is megoldható lett volna. Erdély és Besszarábia közül kellett választani. Mi jobb Romániának, és milyen győzelmi esélyek vannak a háborúban, ki fog nyerni? Az volt a fontos, hogy azokkal tartson, akik majd győzni fognak. – Ma megengedheti magának egy ország, hogy semleges maradjon egy konfliktusban? Hogy a Balkán egyfajta Svájca legyen? – A helyzetektől függ, tudja, a történelem nem ismétli meg önmagát. Az, ami az első vagy a második világháborúban történt, nem ismétlődik meg a továbbiakban, és reméljük, hogy nem lesz egy harmadik. Még az Európai Unión belül is vannak semleges országok, melyek nem tagjai a NATO-nak. Ausztria nem tagja a NATO-nak, Finnország nem tagja a NATO-nak. Tehát lehetséges. – Szintén az első világháborúról szóló könyvében írja, hogy az erdélyi népszavazás nem felelne meg napjaink demokratikus elveinek. Tudná árnyalni ezt a kijelentést? – Ezt nem mondtam ilyen durván, mint ön. Az első világháború végén meghirdették a nemzetek önrendelkezési jogát, a nemzetállamok létrehozását a volt birodalmak, Ausztria-Magyarország és bizonyos mértékig Oroszország romjain. Népszavazásokat csak nagyon kevés helyen tartottak, ahol a lakossági keveredés nagyon nagy volt és egyetlen népességnek sem volt vitathatatlan többsége. Amit a népszavazás elmaradásáról mondtam, az más területekre is érvényes, nem csak Erdélyre. A gyulafehérvári nagygyűlés a román képviselők összejövetele volt. Tehát az ötven és valamennyi százaléknyi erdélyi román mondott véleményt, a magyarokkal, a németekkel és a többiekkel nem konzultáltak. Mint mondtam, még ha lett is volna népszavazás, az eredmény biztosan nem lett volna olyan egyhangú, mint Gyulafehérváron, de úgy is a románok javára szólt volna, és Erdély ilyen körülmények között egyesülhetett volna Romániával. Ezt a magyarázatot adtam, hogy őszintén beszéljünk. Nincs értelme azt mondanunk, hogy az népszavazás volt, amikor nem volt népszavazás. – Másrészről nyilvánvaló volt, hogy a nemzetállamok létrejötte közepette nincs más megoldás, mint Erdély egyesülése Romániával. – A románok ezt fejezték ki Gyulafehérváron, a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésen, ez nem vitás. De én azt mondtam, hogy 1914-ig az erdélyi nemzeti mozgalomnak nem a Romániával egyesülés volt a célja, mert nem is lehetett célja a Romániával egyesülés. Az erdélyi románok nemzeti mozgalma a XVIII. században kezdődik, az erdélyiek adják meg a jelet a románok nemzeti mozgalmára. Márpedig azt hiszem, senki sem fogja azt állítani, hogy a XVIII. században a Romániával való egyesülést akarták, már csak azért sem, mert Románia nem létezett. Létezett a két fejedelemség, némiképp szerencsétlen helyzetben, oszmán uralom alatt. A Romániával való egyesülés kérdése Románia létrehozása, 1859, de főleg 1877, a függetlenség megszerzése, a királyság 1883-as kikiáltása után került szóba. A nemzeti mozgalom céljai az első világháborúig az ausztria-magyarországi románok jogegyenlőségének elérése vagy Erdély autonómiája vagy a teljes jogegyenlőség voltak, autonómiával vagy anélkül. Konkrétan, az Erdéllyel való egyesülés kérdése 1914-ben merült fel, amikor valóban készültek ilyen tervek. Addig ez egy álom lehetett, hogy is mondjam, egy közelebbi vagy távolabbi álom. Konkrétan az erdélyi románok nemzeti mozgalmának az első világháborúig ez a cél nem szerepelhetett a programjában, a mozgalom taktikájában és stratégiájában sem. – A könyvében szereplő történelmi értelmezés bizonyos vitákat váltott ki, és egyesek azt mondják, nem kellene feltennünk azt a kérdést, hogy kié Erdély. – De ki kérdezi azt, hogy kié Erdély? Senkiben sincs semmilyen kétség. Természetesen Erdély Romániáé. Azt hiszem, a történelemről kevésbé görcsösen, nyugodtabban kellene beszélnünk, túlzások és mindenféle történelmi mítoszok felhasználása nélkül egy olyan jog alátámasztására, melyekkel nyilvánvalóan amúgy is rendelkezünk. Hogy is mondjam, Erdélyben ma csaknem 80 százalék román és 20 százalék magyar él. Ki képzelheti azt, hogy Erdély nem döntő módon román, hogy az nem Romániáé, és hogy nem fog továbbra is Romániához tartozni? Ez a kérdés nem vetődik fel. – Nem a most átélt időszak a legjobb Románia történelmében? Egyesek miért éreznek nosztalgiát a háborúk közötti időszak után? Vagy vannak olyanok, akik a kommunizmusban keresnek fogódzókat. – Ez, hogy úgy mondjam, emberi viselkedés. Általában véve a múltat idealizálják. A jelen az, ami fáj. A jelenben vannak elégedetlenségeink, a múltban nem lehetnek. És elég sokan gondolnak nosztalgiával Ceauşescura. Vannak mások, akik – ugyan bizonyos valós okokból kiindulva – de túlzásba esnek a háborúk közötti időszak túlságosan erős idealizálásával. Minden időszaknak voltak jobb és kevésbé jó szakaszai, I. Károly 1866–1914-es időszakával kezdve – ez egy politikai egyensúllyal járó, modernizálási, de nagy késlekedéseket is hozó idő volt, ahogy az 1907-es felkelés is, nem megyek most bele a részletekbe. A háborúk közötti román kultúra kiemelkedő volt. Persze, főleg a nagyvárosokban vannak modernizálással kapcsolatos előrelépések. Bukarestben láthatók a háborúk közötti építkezések, főleg a 30-as évekből. De vannak lemaradások is. Van egy történelmi lemaradás, ami akkor is létezett és ma is megvan Romániában. – A lemaradás összehasonlítható a mostanival? – Romániának volt és továbbra is van egy történelmi hátránya. Későn indult útnak a két fejedelemséggel, csak a XIV. században, későn, még a környékbeli államokhoz képest is nagyon későn. Sokáig nagyon egyszerű társadalom volt, egy bojárokra és parasztokra osztott falusi társadalom, a városi lakosság és a polgárság csak később alakult ki. Eléggé vázlatosan megszervezett állama volt, ez egy történelmi lemaradás, amit nem olyan könnyű behozni. Kérdezett ANDREEA OFITERU (GANDUL.info) Íme, a kötet néhány „vitatott” része: * „A románok, természetesen, hivatkozhattak (ahogy azt tették is) egy etnikai jogra Erdélyt illetően (a román lakosság többségben lévén), de nem történelmi jogra is. Vádolhatták a magyarokat azzal, hogy elnyomták vagy diszkriminálták őket, de azzal nem, hogy bármikor is »elrabolták« volna tőlük Erdélyt.” * „Az 1916. augusztusi »belépés az akcióba« megfelelt-e egy minden román által magáénak vallott »nemzeti ideálnak«? Ez túlzás lenne. A románok többségét, akik zömmel parasztok (a lakosság 80 százaléka) és írástudatlanok voltak, teljesen más gondok foglalkoztatták, valószínűleg még csak nem is hallottak a »nemzeti ideálról«. Ez a »közvélemény« sokkal szűkebb, némi műveltséggel rendelkező és a közélet iránt nagyobb vagy kisebb érdeklődést mutató személyekből álló szférájában volt jelen.” (69. oldal) * „A ’németbarátok’ arra figyelmeztettek, hogy Románia számára sokkal fontosabb Besszarábia felszabadítása, Erdély ugyanis nyugodtan megvárhatta volna azt a – valószínűleg nem túl távoli – pillanatot, amikor a kettős monarchiát radikálisan átszervezik, egyenlő népek társulásává válva, vagy darabokra esett volna és ezáltal a hőn óhajtott Erdéllyel való egyesülés is megvalósult volna.” (74. oldal) * „Erdély nem volt ilyen helyzetben. Sohasem tartozott Romániához vagy a Romániát 1859-ben létrehozó fejedelemségek valamelyikéhez. Államisága kezdete óta Magyarország része volt, és Magyarország eltűnése után a vezető elitjén és az államszerveződési formáján keresztül továbbra is a régi magyar királyság részeként jelent meg.” (74. oldal) * „Végül is akarták vagy sem az egyesülést Romániával? Mondjuk, hogy igen, de nem jobban, mint egy megreformált monarchián belül maradást. A Romániával való egyesülés egy virtuális történelem, egy lehetséges, de még nem tisztázódott jövő részét képezte. A tettek szintjén az erdélyi románok nemzeti mozgalma nem a Romániával egyesülés irányába cselekedett, hanem előbb szigorúan csak Erdély autonómiájának helyreállítása és aztán a Magyarországon belüli teljes jogegyenlőség megszerzésének irányába.” (81. oldal). Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. június 30.A bukaresti magyarok nyomában Hézagpótló munka jelent meg románul a bukaresti magyarok történelmi útjáról a kezdetektől napjainkig Bucureştiul maghiar (A magyar Bukarest) címmel. Első kiadása 2011-ben, a második javított és bővített kiadása 2013-ban látott napvilágot. Szerzője, Hencz Hilda könyvtárosként kezdett foglalkozni évekkel ezelőtt a bukaresti magyar élettel. Hosszas, kitartó kutatásainak betetőzése ez a kötet, amellyel nagyanyja, Márkus Julianna emlékének adózik. Korábbi kutatásainak összegzését a szerző olyan kötetekben tette le az asztalra, mint a Magyarok román világban című kétnyelvű (2009), majd a román nyelvű Bucureştiul maghiar című munka (2011), illetve a Bukaresti magyar időszaki kiadványok 1860–2010 című leíró sajtóbibliográfia (2011). A Bucureştiul maghiar 2013-ban megjelent második, javított és bővített kiadása új köntösben látott napvilágot, borítóján Szathmáry Papp Károly fényképével. A kötet új alcímet is kapott: A bukaresti magyarok nyomában a kezdetektől napjainkig. A szerző terjedelmes bevezetőben tájékoztat a második kiadás megírásáról, tartalmi gazdagodásáról. Az átdolgozás folyamán figyelembe vette az első kiadáshoz fűzött megjegyzéseket, észrevételeket, kiegészítéseket, javaslatokat, így a könyvnek mintegy harmadát új adalékok alkotják. A könyv négy fejezetre tagolódik: az első a kezdetektől az első világháborúig terjedő időszakot, a második a két világháború közöttit, a harmadik a kommunista időszakot, a negyedik pedig az 1989 decembere utáni közel két és fél évtizedet taglalja. E korszakolás szerint mutatja be a szerző a bukaresti magyarok jogállapotában bekövetkezett változás következményeit: míg az első világháborúig idegen állampolgárokként tartották számon őket, az első világháború óta már román állampolgárok nemzeti kisebbségi sorsban. A kommunista pártállam keretében a hatalom árnyékában hol kedvezőbb, hol jogfosztott volt a helyzetük, az 1989 decembere utáni korszak kedvezőtlen kihatásai dacára a számbelileg és intézményeiben is apadó bukaresti magyarságnak volt elég ereje és akarata a túlélésre. A könyv első fejezetének alapgondolata az a felismerés, hogy közösségi intézmények nélkül egyetlen közösség, így a szórványban élő magyarság sem őrizheti meg nemzetiségét, nyelvét, vallását. Ezeknek az intézményeknek a létrehozására és tevékenységére irányul a szerző figyelme. Adatok, tények sokaságára alapozva ismerteti a római katolikus és a protestáns felekezetek egyházépítő munkáját, templomok és iskolák létrehozását, társadalmi és művelődési egyesületek megalakítását és működtetését. Mindezt kiegészíti azoknak az értelmiségieknek a bemutatásával, akiknek eme intézmények megalakítása és irányítása a nevükhöz fűződik. A szellemi élet gyarapodásaként mutatja be a bukaresti első magyar hírlapok, a képes kalendáriumok, az egyesületi értesítők, évkönyvek megjelenését. A szerző nagy érdeme, hogy felkutatott és közzétesz figyelmet érdemlő eseményeket, újabb adatokat, téves dátumokat pontosít, hiányos tényközléseket egészít ki. Forrásmunkákra hivatkozva megerősíti például, hogy Fekete József szobrászművész az alkotója a fővárosi Repülősök emlékművének. Tisztázza például a magyar műépítészek és építészmérnökök szerepét, akik középületek, szállodák, magánházak tervezése és kivitelezése révén járultak hozzá Bukarest városképének kialakításához. A magyar értelmiségiek szakok szerinti csoportosítása révén lehetővé teszi annak áttekintését, hogy a Bukarestbe került magyar orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, festőművészek, ügyvédek, zenészek, közgazdászok, munkások milyen munkahelyeken dolgoztak; így tudjuk meg például azt, hogy milyen tisztségeket töltöttek be magyar gazdasági és pénzügyi szakemberek román és osztrák-magyar érdekeltségű vállalatok vezetőségében. Forrásmunkák révén mutatja be, hogy milyen anyagi és szellemi értékekkel gazdagították a magyar szakemberek saját közösségüket, miként járultak hozzá Bukarest fejlődéséhez, milyen ágazatokban és szolgáltatásokban helyezkedtek el a nagy számban idetelepült magyarok. A szerző részletesen ír a református és főleg a katolikus egyház, valamint a felekezeti oktatás helyzetéről, hitéleti tevékenységéről. Beszámol a 20. század eleji önálló magyar egyházépítésről, a Bálinth János lelkészről szóló titkosszolgálati jelentésekről, a Cuza utcai katolikus templom és iskola létrejöttéről, részleteket ismertet Raymund Netzhammer püspök emlékiratából. Nem hallgatja el azokat a korabeli, idegen állampolgárokra és intézményekre vonatkozó hivatalos rendelkezéseket, amelyek meghatározták a már a 19. század közepén jelentkező magyarellenes előírásokat, intézkedéseket, és a korabeli román sajtó magyarok elleni rendszeres uszításait is ecseteli. Mint ismeretes, gyökeresen megváltozott a bukaresti magyarság helyzete az első világháború után. Könyvében Hencz Hilda arra keres választ, hogy miként élte meg a bukaresti magyarság ezt a változást, miként hatott ki sorsa alakulására a nacionalista országvezetés szaporodó és szigorodó jogfosztó intézkedéssorozata. A szerző taglalja azokat a nagy erőfeszítéseket, amelyekkel a bukaresti magyarságnak sikerült életre keltenie a túléléshez szükséges közösségi intézményeit. Kimutatja, hogy a jogfosztó törvények dacára a túlélésre berendezkedett szórvány meg tudott maradni életképes közösségnek egyházában és társadalmi, művelődési egyesületeiben; elvesztette ugyan önálló katolikus egyházát, katolikus iskoláit, de megerősödött református egyháza, megőrizte magyar iskoláját, létrejöttek az anyanyelvet és kultúrát ápoló egyesületei. Mindezekre nagy szükség volt ahhoz, hogy ellensúlyozni lehessen az állandóan leselkedő asszimiláció veszélyét. Újabb nagy megrázkódtatás volt a második bécsi döntés nyomán előállt helyzet. Ez tömeges visszatelepedéseket váltott ki, vagyonok elprédálását okozta, egyéni tragédiákhoz vezetett, szétzilált egy kialakult közösséget, intézményei betiltását, épületei zárolását vonta maga után. Alig maradt helyben magyar értelmiségi. Az itt maradottak helyzetét súlyosbította a felkorbácsolt magyargyűlölet, sokan még otthonukban is félve szólaltak meg magyarul. A háború nagy anyagi veszteségeket is okozott, közösségi épületek pusztultak el. Az 1944. augusztus 23-i fordulat a jobb élet reményét villantotta fel a sokat próbált bukaresti magyarok körében. Életük egyik biztató eseménye volt, hogy a lebontásra ítélt, de a háború kitörése miatt épen maradt református templomot újra birtokukba vehették, a megmaradt iskolaépületben pedig ősszel megkezdődhetett a tanítás Az új politikai-társadalmi körülmények között megalakult a Magyar Népi Szövetség helyi szervezete, beindult a román rádió magyar adása, megjelent az országos magyar napilap, megkezdődött a tevékenység a Zalomit utcai magyar házban. Mindezt egy újabb korszak nyitányaként taglalja könyvében Hencz Hilda. Ezt az új korszakot a könyv harmadik fejezete tárja elénk A kommunizmus korszaka címmel. Ebben az időszakban az új hatalom felszámolta a hagyományos magyar közösségi intézményeket, fokozatosan elsorvasztotta az egyházak életét, céljai szolgálatába állította az iskolát, a közművelődést. Új magyar intézményeket hozott létre – lapszerkesztőségeket, könyvkiadói részlegeket, minisztériumi nemzetiségi igazgatóságokat, bővítette a rádió magyar szerkesztőségét. Ezek a későbbi évek folyamán újabbakkal bővültek (Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió magyar adása, A Hét c. hetilap stb.). Ezek működéséhez jelentős számú értelmiségit helyeztek Bukarestbe. Soha olyan sok magyar értelmiségi nem dolgozott a fővárosban, mint azokban az években. Számos erdélyi magyar író, költő, szerkesztő élt és alkotott itt, de szép számú képzőművész, zenész, sportoló is. Egyetemi oktatók tanítottak a felsőoktatásban, szakemberek munkálkodtak a tudományos kutató intézetekben, jelen voltak minisztériumokban, a felső pártszervekben. Szakmunkások, mérnökök, technikusok százai dolgoztak ipari vállalatokban, építkezéseken, szolgáltatásokban. Figyelmet érdemlő megállapítás, hogy bár számbelileg megnőtt a szórvány, társadalmi szerkezete pedig minőségileg javult az értelmiségi réteg gyarapodásával, mégsem alakulhatott ki közösségi élet, mert a hatalom nem engedélyezte magyar társadalmi, művelődési, szakmai egyesületek megalapítását. Csak az egyházak keretében zajlott erősen korlátozott közösségi élet és a Petőfi Művelődési Házban időnként élénkülő művelődési tevékenység. A lapok, a rádió, a tévé, a könyvkiadók szerkesztőségeinek bemutatásával, a társadalmi, felsőoktatási, tudományos, művészeti intézményekben dolgozó szakemberek számbavételével a szerző képet ad arról az értékmegőrző és -teremtő szellemi munkáról, amely ebben az időszakban Bukarestben kibontakozott. Könyvének utolsó fejezete a bukaresti magyarság 1989 decembere utáni időszakát taglalja. Elemzésének sommás következtetése, hogy elkezdődött a szórvány gyorsuló leépülésének folyamata, amely végül is felszámolódásához vezet. Az okok között említi a magyarok számának nagymértékű csökkenését a hazatelepedések okán, az államilag támogatott intézmények megszűnését, a vállalatok csődjét, az építkezések leállását, a kutatóintézetek elsorvadását. A megfogyatkozott szórványnak sikerült ugyan újrateremtenie bizonyos közösségi intézményeket, megerősítenie egyházai életét, száma gyarapodott az RMDSZ parlamentben és államigazgatási intézményekben dolgozóival, ami viszont az elemző szerint nem ellensúlyozza a felgyorsult asszimilációt. A szerző érvelései, minősítései között óhatatlanul felbukkannak vitathatók, szubjektív fogantatásúak, személyiségek megítélésében, a helyi és országos problémák tárgyalásában aránytalanságok is tapasztalhatók, ez viszont semmit nem von le a kötet értékéből. Hencz Hilda könyve gazdagon dokumentált, szakmai igényességgel összeállított, fényképekkel bőven illusztrált munka, amely terjedelmes bibliográfiát és névjegyzéket is tartalmaz. Recenzesei dr. Lucian Boia egyetemi tanár, dr. Mihai Chioveanu egyetemi docens. A kötet alapgondolata az anyanyelvben és nemzeti kultúrában való megmaradásért folytatott küzdelem a román állam magyarellenes törvényhozása és a folytonosan leselkedő asszimiláció ellenében. Legyen szabad válaszolnom az utolsó fejezet kérdőjeles alcímére: lesz-e még holnap? Igen, lesz magyar holnap Bukarestben. A történelem fondorlatai kiszámíthatatlanok. Bántó István * Hilda Hencz: Bucureştiul maghiar. Pe urmele a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent (A magyar Bukarest. A bukaresti magyarok nyomában a kezdetektől napjainkig – sz. m. ), Pro Universitaria Kiadó, Bukarest, 2013. Művelődés (Kolozsvár) 2014. július 24.Tusványos huszonötIdén huszonötödik alkalommal rendezik a Tusványosi Nyári Szabadegyetemet. A szervezőket hosszú ideje, egyebek mellett, két nagy kérdés foglalkoztatja: az egyik, hogy jönnek-e a románok, a másik, jönnek-e az RMDSZ-esek. Az első kérdés jelentősége csökkent, amikor a tábor koncepciójának középpontjába a román–magyar közeledés és a román–magyar kapcsolatok helyett a magyar–magyar viszony került. Hála Istennek, tegyük hozzá. A román–magyar viszony őszinte kibeszéléséről szó sem lehetett egy pillanatig sem felelős politikai tényezőkkel. Vannak ugyan tabudöntögető román értelmiségiek, akik a lényegről mernek beszélni – ilyen például Lucian Boia történész idén áprilisban megjelent, az első világháború problémáit taglaló könyvének azon bátor kijelentése, miszerint Románia történelmi érvek alapján nem tarhatott igényt Erdélyre –, de még ők sem biztos, hogy magyar környezetben hangot mernek adni e téziseiknek. A velünk őszintén szimpatizáló és a magyar–román viszonyhoz tényleges, nem pedig mímelt őszinteséggel közeledő román értelmiségiek is hatékonyabban tudják Kolozsvárról vagy Bukarestből folytatni a hamis sztereotípiák, a magyarellenes előítéletek és a román történelmi önkép hazugságai elleni harcukat, mint Bálványosról vagy Tusnádfürdőről. Így hát maradtunk a hajdan négykultúrájú, ma már több mint 90 százalékban románok által lakott Temesvár híres toleranciaszellemét zsolozsmázó Mona Muscával, Adrian Severin emlékezetes kijelentésével, miszerint sehol a világon nem létezik etnikai elvű területi autonómia – csak Európában van féltucat – és Traian Băsescuval, aki itt is szívesen elmondja, hogy annyi autonómiát akar adni Székelyföldnek, mint Caracalnak vagy Craiovának. Felelős pénztárcapolitika Így aztán mégiscsak őszintébb, ha a magyar–magyar kapcsolatok kerülnek a középpontba, még akkor is, ha ennek a viszonyrendszernek is megvan a sajátságos elhallgatási rendszere, amely erősen emlékeztet a polkorrekt öncenzúrára. Nem illendő például a VMSZ által Délvidéken kiharcolt (látszat) autonómia hiányosságairól beszélni, vagy Pásztor Istvánék hatalomorientált politizálásáról, hiszen ők a nagyobbik magyar kormánypárt fontos szövetségesei. Arra sem tapintatos dolog rámutatni, hogy a Felvidéken 1997-ben számoltak le a hiteles autonómiapolitikával, s futtatták zsákutcába a felvidéki magyar közképviseletet, ahonnan azóta sem lelik a kiutat. Akkor írták ugyanis alá a Magyar Koalíció Pártját később életre hívó szervezetek, az Együttélés, a Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt vezetői, köztük bizony Duray Miklós is, a Meciar-ellenes koalíció létrehozásának érdekében a szlovák ellenzékkel azt a bizonyos közös nyilatkozatot, amelyben megfogadták: az összefogás győzelme esetén nem hozzák szóba az etnikai alapú területi autonómiát. Tessék kérem megmondani, mi értelme is volt akkor a Meciar-ellenes koalíciónak, és egyáltalán a magyar politikai érdekképviseletnek a távlati magyar érdekek szempontjából? Mert lehet-e hiteles politikát folytatni távlatok nélkül? Felelős politikus-e, aki csak az orráig lát? S ez még a jóindulatú megközelítés, mert Erdélyben nem annyira a rövidlátással, az orrhosszpolitikával van gond, inkább azzal, hogy rövidlátásnak tűnik, amikor egy politikust a derékmagasságban tartott pénztárca tartalma motivál, stratégiaalkotásban pedig az odaképzelt summa befolyásol. Meg persze „a hatalom akarása”, ami szorosan összefügg a gazdasági érvényesüléssel. Jó tiszt, rossz tiszt Az RMDSZ-szel való párbeszéd persze elsősorban a Fidesz érdeke, hatalomtechnikailag teljes mértékben érthető. „Önállóskodó”, nemzeti szempontból dicsérhető gazdaságpolitikájával, a magyar szuverenitás bizonyos részének visszaszerzésére való törekvésével, nemzetpolitikai tetteivel (magyar állampolgárság kiterjesztése, Alaptörvény) a magyar kormánynak komoly nemzetközi hatalmi tényezők nemtetszését sikerült kivívni, arról nem szólva, hogy a Kis-Antant államai „alapból” magyarellenesek, még ha hivatalos szólamaik nem mindig azok. Bár többnyire nem rejtik véka alá hozzánk való őszinte viszonyulásukat. Lám, a magyarok által több ízben is pozícióba segített Traian Băsescu is kiesni látszott a szerepéből tavaly Tusnád idején. Persze szó sincs szerepkiesésről, hanem arról, hogy nagyobb politikai hasznot várt a magyarellenes kardcsörtetéstől és zsigeri indulatainak szabadon engedésétől az adott politikai kontextusban, mint a magyarsággal való párbeszédet szorgalmazó elnök imázsának megőrzésétől. Tudatos, bár alighanem téves számítás volt ez részéről, nem hirtelen felindultság. Úgy hallani, idén nem jönnek Tusványosra az RMDSZ-esek, legalábbis Kelemen Hunor, akinek most a „jó tiszt” szerepe van kiosztva az erdélyi magyar közösséget megtévesztő színdarabban. Láttunk már ilyet a Székelyek Nagy Menetelésének idején is, amikor Markó Béla volt a „rossz tiszt”, aki Gyurcsányékhoz és néhány SZDSZ-es elgurulthoz hasonlóan elítélte és kigúnyolta „a székely zászlók erdejében csetlő-botló” RMDSZ-es minisztereket és államtitkárokat. Miközben Kelemen Hunor volt az, aki kitartott a részvétel helyessége, a székely területi autonóia mellett, aki kiteljesíti az RMDSZ több mint két évtizedes ígéretét arról, hogy végre tető alá hozzák a szervezet autonómiastatutumát. Hiányzó hiányzók? Most a kormányzati szerepvállalásról szóló tragikomédiában Kelemen Hunor húzta a rövidebbet. Nagy kérdés, meg lehet-e etetni a választói bázissal következességként, erényként, hogy Kelemen lemond a miniszterelnök-helyettességről, de az általa vezetett szervezet kormányon marad Verestóy Attila iránymutatásának megfelelően. Arról meg jobb nem beszélni, hogy a hírek szerint a Medgyessyékkel és Gyurcsányékkal gazdasági dimenziókat sem nélkülöző, szívélyes kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ egyik meghatározó szereplőjét, Biró Rozáliát delegálják Kelemen helyére, akit a román sajtó majd kedvére villázhat a „bipedes” interjúval, a magyar sajtó meg a sírnivalóan mulatságos váradi utcanévfordításokkal. (Néhány példa, nehogy kimaradjunk e villázásból: Str. Viilor – Élők utcája, Str. Lacul Roşu – Piros Tó utca, Str. Războieni – Háborúzók utcája.) Tőkés Lászlónak teljes mértékben igaza van, amikor ezt az „úgy megyek, mintha jönnék” RMDSZ-es húzást a Petőfi-Schiller fantomegyetem esetével állítja párhuzamba. Nos, Kelemen Hunor a „jó tiszt”, állítólag nem lesz jelen Tusnádfürdőn, pedig minden logikus érv a részvétel mellett szólna. A jó tiszti szerepmegőrzés, a párbeszédképesség imázsa, az autonómia szólamszintű támogatása, nem utolsó sorban a Fidesszel ápolt jó viszony. No de legyen ez az ő problémája. Mert hiba lenne nem látni a fától az erdőt, és úgy állítani be akár a románok, akár az RMDSZ-esek részvételét a tanácskozásokon, mint olyan kérdéseket, melyek a legkisebb mértékben is befolyásolhatják a 25. tusványosi tábor sikerét. Ez legfeljebb a szervezők gondja, a közönség örvendhet annak, hogy idén is megszámlálhatatlan program, gazdag kulturális kínálat várja a politikán kívül a zenétől az irodalmon át a borkóstolókig. Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. november 22.Lucian Boia: Miért más RomániaA megkésettség A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít. Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek épphogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapított Prágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezek vazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen. Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj. A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürített Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európábán a rómaiak számára a Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol határozottan állította, hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu hazafihoz méltóan vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Amikor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat. Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsúlyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető. A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egymással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimondhatatlanul változatosak. A „géta-dákok, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről érkeztek, tegyük hozzá, később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük; Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nem római eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert. (folytatjuk) Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 29.Miért más Románia (2.) (Lucian Boia)Nyelvkölcsönzés A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keveredést. Nyilvánvalóan újlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvek germán színezetét igen kevés szó tükrözi. Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik: számtalan, gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX. században elindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag kiiktattak, vagy a szókincs peremére szorítottak). A következő helyen találhatók a török eredetű jövevényszavak, közülük néhány valószínűleg a kunoktól került át (beleértve az annyira „román”, pásztor jelentésű ciobant is), a többi pedig az Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony lingvisztikai termékeként. A XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát is drasztikusan csökkentette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómiában, ahol a románok nem tudták mellőzni ezeket (ideértve a töltött káposzta jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mindehhez hozzáadódnak még görög, magyar szavak (a nemzet jelentésű neam, amelyet gyakran az őshonosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más eredetű jövevényszavak. Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási mennyiségű új szó került a román nyelvbe, nagy többségük francia átvétel. A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes politikai-kulturális modell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették át: a bizáncit szláv közvetítéssel. Valójában délszláv csatornán, pontosabban bolgáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirill betűs írást használták évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általuk használt kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első történelmi vagy vallásos szövegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyet csak azért óvakodnak így megnevezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolná egy olyan szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek). Bizonyos értelemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált modell révén, továbbá azáltal, hogy innen származott az elit által használt nyelv, Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott a román társadalom modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században. Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki. A románok (nyilván az elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelvként a görögöt beszélik, és keleti, némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia körében és a városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat foglalnak el (kezdve a Porta által kinevezett és többnyire az isztambuli görög Fanar negyedből származó uralkodókkal), kulturális és gazdasági szempontból valóságos román-görög szimbiózis következik be. A XIX. században a fejedelemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti „elbolgárosodás” után.) A gyenge államszerkezet A román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és többnyire az is maradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autoriter vagy önkényes módon vezetett állammal (az ilyen országok gyakorta gyengék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amely a társadalom egészét hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egy olyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kormányzási elveknek és a közérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegények voltak, túlontúl hiányos és „patriarchális” szerkezettel: bojárokból és parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákra kívülről nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét. A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi. Nem is érdemes megemlítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben is alig-alig betartott „szabályait”. A fejedelemségek élére végtére is mindig az került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavatkozások árán, amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett volna, hogy az uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havasalföldön a Basarabok, Moldvában a Mulatok családjából. Ám mivel szóba jöhettek a házasságon kívül születettek és azok leszármazottai is… „Örmény” János vajda például, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajda törvénytelen fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az egyedüli bizonyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi uralkodó Basarabnak nevezi magát, valószínűbb, hogy nem az, és pontosan ezért nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak. Nevezetes példa a Mihály Vitézé, Jó Petraskó fejedelem házasságon kívüli és halála után született fiáé. Nicolae Iorga felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu kijelentette, hogy mindez így nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román fejedelemségek első egyesítőjének nem sok köze van az uralkodói eredethez, a románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem is román) és egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt – amennyiben hiszünk Radu Popescu krónikás szavainak. C. C. Giurescu később eldöntötte a vitát, amikor arról biztosított bennünket, hogy Mihály „elsősorban saját tetteinek szülötte” (!). A trónra lépések teljes rendszertelensége egyben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hatalomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül politikailag messze a leginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is használták, hogy mintegy bíróként dönthettek a trónkövetelők között (a „ki ad többet” elve alapján), végül pedig (az 1711–1812 közötti fanarióta korszakban) közvetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselőket. A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a nagylélegzetű tervek hiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat követelt és keveset adott. A vajdák, már akik valamivel hosszabb ideig voltak hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült a ténykedésük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak fenn (bár legtöbbjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen szerények voltak, és az a tény, hogy egyik sem maradt fenn, egyrészt az építkezés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlő hiányára utal. A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román fejedelemségek urbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a kontinens keleti felének kontextusában is csekélynek mondható. Egy másik sajátosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populáció hangsúlyos „nem román” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek és a magyarok egyértelműen többségben vannak, de Havasalföldön és Moldvában is jelentős a „nem román” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… Etnikumonként, vidékenként és időszakonként változó arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenképpen jórészt ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és a kereskedelmet. Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 20.Lucian Boia: Miért más Románia? (Külföldi hatások. Az idegenek)Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül határozta volna meg tényleges befolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt. Nyilván, nem az idegenek döntötték el Románia Nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és – amennyiben választásról beszélünk – ezt a döntést a román elit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a Nyugat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat. A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók a cári Oroszországból… Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a kikötőkben telepszenek meg a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva – az 1900-as évek tájékán Jászvásáron is –; nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük Ausztria–Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőt, még Svájcból is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak – a szakmunkásoktól, sőt, akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig… Az olaszok szintén hozzák szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Budapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára kényszerült város között. Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nem román többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11 százalékos arányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelenléte még szerényebb volt: 39,5 százalék, miközben a zsidóké elérte a 40 százalékot. Összességében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottjaiból állt) több „nem román” elemet számlált, mint románt. Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megteremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galléron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest szimbólumértékű épülete) és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Arges-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi (A három szent főpapról elnevezett – a ford.) templomot… Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig) – főképp a köztéri szobrok elkészítésére – francia, német, olasz művészeket kérnek fel. Mihály Viteazul szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest középpontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anekdota szerint Jeanne D’Arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román–francia kulturális szimbiózisát). És szintén egy franciának, Emmanuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely a jászvásári Művelődési Palota előtt áll. Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – © Humanitas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 10.Miért más Románia? (Lucian Boia)Külföldi hatások. Az idegenek (2.) Az idegenek seregszemléje folytatódik. A román fejedelemségek első modernizálása az erőteljesen nyugatias szemléletű Pavel Kiseleff orosz tábornok műve, aki az adrianopoli békével lezárt, 1828–1829-es orosz–török háborút követően, 1829 és 1834 között kormányzóként került mindkét fejedelemség élére. A románok némiképp őrzik az emlékét, legalábbis azzal, hogy a Bukarest legfontosabb ütőereként emlegetett promenádot róla nevezték el Kiseleff útnak (melyet egyébként az ő indítványára nyitottak meg). Korszerűsítő törekvéseivel, kiváló szervezőkészségével Kiseleff nevét a fejedelemségek legjelentősebb kormányzói között kellene említeni. Jórészt neki köszönhető a fejedelemségek korszerű jogi és intézményi rendszere, amelynek betetőzése a Regulamente Organice (Szervezeti Szabályzatok), a románok első alkotmánya. Figyelemre méltó erőfeszítéssel igyekezett rendbe szedni egy olyan társadalmat, amely addig alig ismerte a rendet és a szabályokat. Hogy Kiseleff célja, úgy tűnik, valójában a fejedelemségek Oroszországhoz való csatolása volt – ez már más történet (ami végül nem teljesedett be). A „jövevények” legillusztrisabb alakja kétségtelenül maga I. Károly király. A rend és a pontosság modelljévé akart válni hosszú (1866-tól 1914-ig tartó) uralkodása alatt: éppen azzá, ami alaposan eltért a román hagyománytól. Az első leckét pontosságból adta fel. A román bojárok addig nem ismerték a pontos idő erényeit: most egy német vezető révén ismerkedtek meg vele. A tanulás mégis némi időbe tellett. Későbbi visszaemlékezéseiben a király felidézte, hogy a trónra lépése utáni első hónapokban miként hívott ebédre „katonai vezetőket és tíz-tizenkét személyt valamennyi politikai pártból, hogy behatóbban megismerhesse ezeket az urakat. Az idő fogalma azonban még meglehetősen fejletlen Bukarestben; gyakorta előfordul, hogy a vendégek nem emlékeznek pontosan a megbeszélt időpontra, és a hercegnek nélkülük kell asztalhoz ülnie”. (Szintén a pontossággal kapcsolatban mesél el Ion Bălăceanu is egy mulatságos történetet: amikor Románia külügyminisztereként Ferenc József császárnál fogadták kihallgatásra Bécsben, attól tartva, hogy elkésik, néhány perccel korábban jelentette be magát; a császár pedig azonnal fogadta. Bălăceanu később tudta meg, hogy súlyosan megsértette az illemet: a császárnál nem lehet „később” vagy „előbb” megjelenni). Viszont Károly sem volt tökéletes; nem rendelkezett átfogó politikai és társadalmi vízióval. Mindenekelőtt a kötelesség embere volt – korrekt, fegyelmezett, módszeres. Alapvető gondja a politikai játék egyensúlyának fenntartása volt. Minthogy ez magától nem működhetett megfelelően, maga a király biztosította a (liberális és konzervatív) pártok váltakozását, midőn egymást követően bízta meg őket a kormányalakítással. A némileg a brithez hasonló, kétpárti rendszerben nem Románia lakossága határozta meg a váltásokat, hanem a király. Lehet, hogy ugyanitt, ebben a „királyi” kontextusban érdemes megemlítenünk azt, hogy az első világháborúban Mária királynő miként leckéztette ellenállás és következetesség tekintetében a módfelett „változékony” románokat. „Nem tudsz megérteni, tábornok – mondta Averescunak, amikor úgy tűnt, hogy minden összeomlik, és a románok már legyőzötteknek tekintették magukat. – Én angol vagyok, és az angolok nem szoktak veszíteni”. Ismét egy figyelemre méltó magatartás. Sajnos, a magatartást nem lehet elsajátítani, ennek belülről kell fakadnia. Mindamellett a román politikusok bölcsen jártak el, amikor a dinasztikus elv mellett döntöttek, és idegen herceget kértek fel az uralkodásra. Szükség volt valakire, aki kívülről jön, egy megfellebbezhetetlen bíróra, ugyanakkor meg kellett határozni a folytonosság kritériumát is. Csakis így lehetett megfékezni azt a szörnyű fejetlenséget, amely a román bojárság természetébe és magatartásába már régóta beivódott. És I. Károly megértette, hogy neki kell bíráskodnia, neki, aki mai szemmel talán túlzottan is fölötte áll az elbírálandóknak – mindezt egy alapvetően szükséges politikai akarat kifejeződéseként. Ahogyan „alattvalóinak” kezet nyújtott – csupán két vagy három ujjal, mindenikük rangja szerint, de sohasem egész kézzel –, jól átgondolt rituálénak felelt meg. Ugyanígy jellemzi a helyzetet Lascăr Catargiu miniszterelnök reakciója, amikor egy pillanatig úgy tűnt, hogy a királyi család román vérrel „fertőződhet” (a trónörökös Ferdinánd herceg és Elena Văcărescu idilljéről van szó): „Fenség, ez nem lehetséges!” Bármi történjék is, a dinasztia maradjon a még le nem ülepedett román közeg és a nyughatatlan politikai osztály fölött. A nemzet A román nemzet a maga kiteljesedett formájában a XIX. század terméke. Ekkor tudatosul a románokban (ekkor „találják ki” maguknak ezt a tudatot), hogy ők közös testet alkotnak, az őket elválasztó határok ellenére. Az egység tudata Románia megalakulásával materializálódik, Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésekor, majd 1918-ban a Nagy Egyesülés révén majdnem minden, románok által többségben lakott terület összekapcsolásával. A földrajzi, nyelvi és kulturális szempontból hasonló (de nem egyforma) fejedelemségek közti korábbi kapcsolatok nem tévesztendőek össze a nemzeti egységgel. Az egyes országok saját, külön identitása még századokon keresztül elsőbbséget élvezett. A moldvaiak nem románok, hanem moldvaiak voltak, legalábbis így nevezték magukat, még 1859 után is. Erdély államként pedig magyar állam volt, nem román. Ezért Mihály Vitéz „egyesítése” csupán a középkori valóság modern fogalmakra való lefordítása, semmi köze a nemzeti szellemhez. A moldvaiak (a bojárok, hiszen ők alkották a politikai értelemben vett országot) egyáltalán nem a felszabadulás vagy az egyesülés érzését élték meg akkor; azt észlelték, hogy egyszerűen meghódították őket. Mint ahogyan a havasalföldiek sem az egyesülés gondolatával indultak hadba. A román nemzet – amely létezésének, ismétlem, a nemzeti öntudat megléte kizárólagos előfeltétele – fokozatosan jött létre, és a XIX. század közepén teljesedett ki. A nemzeti szemlélet valamennyi támpont átértékelését magával hozta. Elsősorban a történelem teljes átírását az egységes román történelem szellemében, ahol a nemzeti kritérium minden egyebet felülírt. Mindaddig a legfelsőbb princípiumot az egyház, az ortodoxia képezte. A románság közelebb állt az ortodox szlávokhoz és görögökhöz, mint a nyugati latinokhoz. Most viszont a latinitás az ortodoxia fölé emelkedik. A franciák iránti hirtelen lelkesedéshez fokozódó görög- és oroszellenesség társul. A román elit Nyugat, és csakis Nyugat felé tekint: „latin sziget egy szláv tengerben”. Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – ©Humanitas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 24.Lucian Boia: Miért más RomániaRománia modernizálásában a legnagyobb gondot a régi szocio-kulturális beidegződések és az importált intézmények, szabályok összehangolása jelentette. A románok továbbra is jobban bíztak az „informális” stratégiákban, mint a törvények absztrakt erejében. Felülmúlhatatlanok maradtak az elvek és szabályok árnyékában megbúvó, különféle „elintézések” terén. A korrupció és a klientelizmus jórészt a hagyományos társadalomból öröklődött át – nyilván nem így nevezték ezeket a jelenségeket, hiszen a dolgok természetes rendjébe illeszkedtek. Ebben az összefüggésben a Vezér jelképes töltettel bíró, központi személyiség volt, és mindmáig az is maradt. Ő az igazságtevő, ő biztosítja az ország előrehaladását… Ilyen premisszák mellett bármikor számítani lehet az önkényes kilengésekre, hiszen maguk a vezetők is azt hiszik, hogy a közösség mindenben támogatja őket. Az első ilyen kisodródás az önkény irányába már az állami lét hajnalán bekövetkezett, mégpedig Alexandru Ioan Cuza uralkodó 1864-es államcsínyével. I. Károly eléggé kiegyensúlyozott volt ahhoz, hogy ne éljen vissza előjogaival: kimondottan arra használta ezeket, hogy megtanítsa a románoknak, milyen lehet egy szabályokra és nem személyekre vagy egyezségekre alapozó állam. Sajnos, saját unokaöccse, a leendő II. Károly volt az első, aki nem értette meg ezt a leckét. A behódolás szokása szintén a hagyomány része. Évszázadok alatt a románok tapasztalatot szereztek ebben: a bojár előtt porig alázkodó paraszttól a Magas Porta előtt földig hajló uralkodóig. „A lehajtott fejet nem vágja le a szablya” – egyike a leggyakrabban idézett román közmondásoknak. A behódolás ugyanakkor kompenzáló stratégiákat is kitermel: pontosabban szólva megoldásokat nyújt arra nézve, hogyan tudod „átverni” azt, akinek látszólag behódolsz. Egyfajta passzív ellenállás ez, ami a románoknál sokkal gyakoribb, mint a nyílt ellenszegülés. A feszültségek azonban időnként (ritkán) felgyülemlenek, és látványosan felszínre törnek. Így történt 1907-ben, amikor az elkeseredett parasztság felgyújtotta az országot – az uralkodó osztály meglepetésére, amely éppen csak a parasztok sorsával nem törődött, bár az ő munkájukból élt. (...) Nagy-Románia. Egységes nemzetállam? 1918-ban létrehozták Nagy-Romániát. A „nemzeti” román értelmezések szerint ennek így kellett történnie. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Petre P. Carp (1837–1919; konzervatív párti politikus, diplomata, az első világháború idején támogatta Románia belépését a tengelyhatalmak oldalán) szavairól sem: „Romániának oly sok szerencséje van, hogy nincs szüksége még politikusokra is.” Az első világháború hozadékai nélkül nehéz lenne elképzelni, miként alakultak volna a nemzeti viszonyok Európának ebben a szegletében. Ha Ausztria-Magyarország nem szenved vereséget, Erdély „leválasztása” már nem lett volna olyannyira kézenfekvő, annál is inkább, hogy a többségi románok mellett itt jelentős magyar és német népesség élt (1910-ben, az utolsó magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 53,8 százaléka román ajkú, 31,6 százaléka magyar és 10,8 százaléka német ajkú volt. Lévén, hogy a bejegyzési kritérium a nyelv volt, és nem az etnikum, a magyarok jó néhány százalékkal felkerekíthették számarányukat, elsősorban a zsidók besorolásával; viszont az erdélyi zsidók végül is inkább magyarok voltak, mint románok). Az ideális megoldás talán a birodalom radikális átszervezése lett volna, hogy a dualista Osztrák–Magyar Monarchiából egyenrangú népek közössége váljék. Mihelyt ez az út járhatatlannak bizonyult, maradt az elkerülhetetlen végkifejlet: a „nemzetállamokra való széttördelés, államokra, amelyek valójában csak megközelítőleg vagy egyáltalán nem voltak nemzetiek. A román többségű területek esetében ez a Nagy-Romániában való egyesülést jelentette. A román történészek „eldöntötték”, hogy Nagy-Románia egységes nemzetállam volt. „Egységes”, nyilván, éspedig közigazgatási értelemben. Már Románia 1859-es megalakulásakor kizárták a föderális vagy autonomista képletet, pedig ez lett volna leginkább kézenfekvő. Tulajdonképpen éppen mivel annyira kézenfekvő volt, és mivel jelentkezett a széteséstől való félelem is, a hangsúly a különböző provinciák minél erősebb összekovácsolására került, amelyeket nem szabad az autonómia kénye-kedvének kiszolgáltatni. Közigazgatási modellként Franciaországét választották, Európa legcentralizáltabb államáét, amely autonóm régiók helyett a központból irányított, prefektusok vezette megyékből áll. Egységes állam, igenis, egységes. De nemzetállam-e? Az is, meg nem is. Ausztria-Magyarország utódállamai közül a „legnemzetibb” Románia volt, kivéve természetesen Ausztriát és Magyarországot, amelyek területét minimálisra csökkentették, és mindent „lekapartak” róluk, ami a szigorúan vett nemzeti területet meghaladta volna. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Lengyelország nyilván többnemzetiségű államok voltak, ezért nem is maradtak fenn eredeti határaik között. Romániában az 1930-as népszámlálás szerint a lakosság 71,9 százaléka volt román etnikumú, ami korántsem elhanyagolható arányú – 28 százalékos – kisebbséget jelent. A hozzácsatolt provinciákban nem éppen nemzetinek nevezhető profil körvonalazódott. Egyes tartományokban a románok aránya csak kevéssel haladta meg az abszolút többség küszöbét: a történelmi Erdély: 57,6 százalék román (29,1 százalék magyar; 7,9 százalék német); Bánság: 54,3 százalék román (10,4 százalék magyar; 23,8 százalék német); Körös-vidék és Máramaros: 60,7 százalék román (23,1 százalék magyar, 4,8 százalék német); Besszarábia: 56,2 százalék román… Két tartományban a románok csak relatív többséggel bírtak: Bukovinában 44,5 százalékos, Dobrudzsában 44,2 százalékos arányban voltak jelen. A városi lakosságot tekintve ezek a százalékok még kedvezőtlenebbek a románok szempontjából. A korábban Ausztria-Magyarországhoz tartozó városokban a magyarok és a németek messze meghaladták a román lakosság számarányát: Erdélyben a románok mindössze 35,9 százalékát képezték az urbánus lakosságnak, a Bánságban 35 százalékát, a Körös-vidéken és Máramarosban 33,1 százalék, Bukovinában 33 százalék, Besszarábiában 31 százalékát. Még Moldvában is csupán kevéssel haladta meg a 70 százalékot a városi román lakosság aránya (a zsidók 23 százalékot képeztek). Hadd ne nyújtsuk a szót: nemzetállam vagy többnemzetiségű állam? Nemzeti is, meg multinacionális is, a választott perspektívától függően. Ha ez egy újabb ellentmondás, úgy akkor nem egyéb, mint – ismét – egy olyan ellentmondás, amely Románia sajátja… Valamit még meg kell állapítanunk a kisebbségekre vonatkozóan: rendkívüli változatosságukat. A két világháború közötti Románia a legszélesebb etnikai, kulturális és felekezeti palettát felmutató európai állam. Magyarok Erdélyben, németek Erdélyben és Bukovinában, ukránok Bukovinában és Besszarábiában, törökök, tatárok, bolgárok Dobrudzsában, zsidók nagyjából mindenütt... A románság körében pedig felerősödik a nacionalista és idegengyűlölő áramlat. Ha már létrejött Nagy-Románia, akkor ez a románoké kellett volna hogy legyen. Különösen a városok jórészt nem román jellege volt zavaró, és a kisebbségek túlreprezentáltságánál is jobban az a tény, hogy ők igen nagy mértékben űzték a városi közeg legfőbb tevékenységeit: kereskedelem, kézművesség, ipar, bankszféra, egyéb szabad foglalkozások. A román modernitásnak továbbra is inkább nemromán színezete volt. (Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter Zoltán fordításában megjelent könyvből. ©Humanitas Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 31.Lucian Boia: Miért más RomániaEgységes nemzetállam? A gazdaság Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon. 1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378). Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt). Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak. A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.) Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Többkulacsos értelmiségi Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna? Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot. Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket! (Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 7.Lucian Boia: Miért más Románia?De mi lesz a becsülettel? Nagy-Románia összeomlásával számos olyan vonás került előtérbe, amely már korábban is erőteljesen körvonalazódott. Az „alkalmazkodás” és a „következetesség” közül a románok rendszerint az előbbit választják, ami némileg indokolt, hiszen egy nem túl erős ország számára bölcsebb, ha a körülményekhez idomul, és ha szükséges, aláveti magát a történelemnek, mintsem megpróbáljon szembeszállni vele. A heroizáló mitológiától (az ősök dicső tetteitől) függetlenül a románokra inkább a kompromisszum kultúrája jellemző, és nem az ellenállásé vagy a megingathatatlan elvszerűségé. Egyébként már a kezdetek kezdetétől is így maradt fenn ez a két kis fejedelemség a szomszédos nagyhatalmak között... Románia 1914-ben Ausztria-Magyarország és Németország szövetségese volt. 1916-ban hadat üzent nekik, majd 1918-ban különbékét kötött velük, és szintén 1918-ban, néhány hónappal később, újra ellenük szegült. A világháborúk közötti időszakban Franciaországgal és Angliával szövetkezett, 1941-ben meg Németország oldalán lépett háborúba. 1944-ben Németország ellen fordult... Mindegyik fordulat a nemzeti érdektől függő politikai lehetőségekkel indokolható. Viszont meg kellett adni az árát, mert semmi sincs ingyen ezen a világon: Románia szavahihetősége alaposan megkopott. Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek. Nagy-Románia széthullásának küszöbén a felelős tényezők kinyilvánították: a határokat bármilyen áron meg kell védeni. A próbatételre egy évig, 1940 nyaráig kellett várni, mikor a románok engedtek a szovjet ultimátumnak és a német–olasz döntőbíráskodásnak: feladták Besszarábiát és Bukovina északi részét, továbbá lemondtak Erdély feléről Magyarország javára – ezek után a Kvadriláter (Dél-dobrudzsai, sokat vitatott hovátartozású terület) visszaadása már szinte nem is számított. A legkisebb ellenállás híján Románia elvesztette területének egyharmadát. A helyzet, természetesen, kilátástalan volt, ám az emberek, amint a nemzetek is, éppen a kétségbeesett helyzetekben bizonyíthatnak. A hasonló ultimátummal szembesülő Finnország tétovázás nélkül a Szovjetunióval való háborút választotta, a két ország közötti hatalmas potenciálkülönbség dacára. Lengyelország sem hátrált meg a német nyomás elől, ennek következményeként robbant ki a második világháború. A maga módján érvényes román érv a román állam megmentése volt, akár megnyirbált határokkal is. De mi lesz a becsülettel? Országbrand: egy zöld levél. Nemzet-e még a román? Utat tör magának egy szokatlan, de jogos kérdés: nemzet-e még a román? Nem elegendő, hogy egyazon nyelvet beszélj, és időnként legorombítsd a magyarokat ahhoz, hogy nemzet legyél a szó legszorosabb értelmében. Ez a töredezett, atomizált ország nem képes saját arcélét beazonosítani –meglehet, azért, mert nincs is neki. Hosszas fontolgatás után, íme, megjelent a híres „országbrand”. Egy zöld levélnél nem találtak egyebet. Vagyis hát semmit! (A látványtervező nyilván tetemes összeget vágott zsebre; bőven meg is érdemli.) Egy úriember valamikor dühtől forrongva mutatott nekem egy francia nyelvű könyvet az európai népekről és országokról. Romániáról két képet közöltek benne: az egyik egy cigányszállást, másik a segesvári várat ábrázolta. Az úriember felháborodása az első képre vonatkozott: hogy lehet így illusztrálni Romániát? Felhívtam rá a figyelmét, hogy a segesvári vár (amely egyáltalán nem zavarta, sőt) legalább annyira nem román, mint a cigányszállás. Elvégre nem a cigányok kiválasztása volt nyugtalanító (a kép nyilván egzotikuma miatt került be a kötetbe), hanem az, hogy Románia ábrázolására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak. Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílusban). Drakula – az idegenforgalom nemzeti hőse! – ír szerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkabált ország – varázsa, már amennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs. A románok nemrégiben kialakult obszessziói között különleges hely illeti meg a cigányokat. Először is ezek az emberek romáknak kezdték magukat nevezni, mivel a régi megnevezést sértőnek vélték. Mit tehettek volna a románok, változtatták volna meg ők is a nevüket? A 90-es évek elején Romániában felvetődött, hogy a két népnév minél jobb megkülönböztetése végett a roma lakosság nevét rom helyett a rrom szóval jelöljék. Bevezetése eléggé ostoba trükknek bizonyult, és nem tudta eloszlatni a nyugat-európaiak fejében uralkodó zűrzavart, már csak azért sem, mert a Nyugaton előforduló romák nagy része Romániából származik, tehát tulajdonképpen románok, legalábbis állampolgárként mindenképp azok. A románokat nem ajánlatos ingerelni, ha a kisebbrendűségi komplexusaikról van szó, mert azok bármikor a felszínre törhetnek. Van, aki „szégyenkezik” amiatt, hogy román (bár, ha valami szégyenletes, akkor az éppen maga a „szégyenkezés”!). A dolgok egészen addig fajulnak, hogy egyes külföldön tartózkodó honfitársaink elrejtik származásukat, és más nemzetből valónak adják ki magukat. Túl sok a cigány a románok szerint, akik egy ideje arra is rádöbbentek, hogy németből és lehet, hogy zsidóból is túl kevés maradt. Ki ezért a hibás? Vajon nem a románok azok, akik „egységes nemzetállamként” akarták, illetve akarják magukat meghatározni? Akkor hát úgy legyen! Az igazság persze az, hogy e két kisebbség igencsak hiányzik Romániának, mert mindazon túl, amihez nagyon jól értettek, most kiváló hidakat képeznének az ország és a nyugati világ között. Napjainkban egyre jobban körvonalazódik az a mítosz, amelyet az ország „rendben tartásának” képtelensége táplál. A „németet” szervezettség, fegyelmezettség és hatékonyság jellemzi, ezek a román szellemre oly kevéssé ráillő sajátosságok. Figyelemre méltó I. Károly emlékének az utóbbi években tapasztalható redivivusa. A kommunisták majdhogynem kitörölték a történelemből, az első posztkommunista évtizedben még szerény népszerűségi indexszel rendelkezett, most pedig egyből a román Pantheon csúcsára lendül. Szobra (sajnos nem az eredeti Mestrovic-alkotás) újra elfoglalja helyét a Palota téren, és a „Nagy románok” témával indított, országos közvélemény-kutatásban III. István (Ştefan cel Mare) mögött a második helyre kerül. (Ám legyen, III. István sem tudta magáról, hogy román!) I. Károly után szintén a mítoszokban való gondolkodás hozott előtérbe egy mai szereplőt: Klaus Johannis nagyszebeni polgármestert (egyike azon kevés németnek, aki még az országban maradt)... Hogy rendbe hozza az országot. (S kinek országló karrierje mára mindenki számára ismert – szerk. megj.) (Részletek a szerző azonos című, a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 21.Lucian Boia: Miért más Románia? (A Koinónia Kiadó könyvajánlója)Lucian Boia történelmi esszéje, melyből a Háromszék is közöl részleteket, eredetileg románul jelent meg a Humanitas Kiadónál, egy év alatt egy bővített kiadást és negyvenezer eladott példányt ért meg. A kötet a román nemzet moralitástörténet dilemmáiról szól. Mitől és miért lett más Románia? A számtalan vitát gerjesztő kötet több, mint eszmefuttatás, kiáltó szó egy útvesztett országért. Stefano Bottoni történész szerint Boia könyve a román társadalom torzulásait elemzi, és önvizsgálatra készteti egyre népesebb olvasótáborát. A kötet, melyet Rostás-Péter István fordításában olvashatunk, nagyon jól tükrözi a szakmaiság és az ésszerűség találkozását. Az igényesség, mellyel a könyvben találkozunk, túlmutat a tudományosságon, kerüli a szakszavakat, a túl sok adatot, diákoknak, fiatalabb olvasóknak is emészthető és érdekes olvasmány. Lucian Boia, aki jelenleg az egyik legismertebb román történész, sokféleképpen értelmezi a másságot. Gondolkodóba ejt, újabb szempontokat világít meg. Másként tárgyalja például a kommunista rendszer által uralt történelemszemléletet. Arra is rávilágít, hogy Románia – fejlődéstörténeti szempontból – egyedi helyzetben van, hiszen megkésett folyamatokról és sokféle ellentmondásról beszélhetünk, valamint egy olyan társadalomról, amelyben az elit réteg sajátos módon reagál a különböző történelmi helyzetekre. A kötet mintegy kétezer évet ölel át, váltja az idősíkokat úgy, hogy közben megőrzi az érvelés logikáját, a kronológiát. Felszámolja a történelemszemléleti mítoszokat, és lehetőséget nyújt a román társadalom számára, hogy újraértelmezhesse önmagát. A Koinónia Kiadónál megjelent magyar nyelvű fordítás, immár második kiadásban, azért is vonzó, mert a magyar közösség kedveli az újfajta történelemszemléletet. A szerző kötetei közül – szintén a Koinónia Kiadó gondozásában megjelent – A Nyugat hanyatlása című kötet hasonló műfajú és megközelítésű, a nyugati civilizáció felbomlásának folyamatát kutatja, értelmezi. Ismerkedjenek meg Lucian Boia írásaival, melyek kérdőre vonják a történelemszemléleti mítoszokat, elgondolkodtatnak és új szemléletmódot nyújtanak. A Miért más Románia? megrendelhető a www.konyvter.ro internetes oldalon vagy a 0753 459 413-as telefonszámon. Sajó Enikő Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. március 3.Fapados társadalomKözvetlenül az 1989-es decemberi fordulat után egy tanácskozáson többen felvetették (köztük az irodalomkritikus Adrian Marino), hogy egy működőképes demokratikus társadalom létrehozásához pénz kell és türelem. Főleg egy olyan országban, ahol ennek hagyománya – amiként Lucian Boia történész is állítja – nem volt, és most sincs. Mert hiába szajkózzák a többségi értelmiségiek közül sokan, hogy a két világháború közötti állapotokat kellene visszaállítani, hiszen akkor volt Romániában a demokrácia csúcsa, ez nem igaz. Nem volt akkor sem népuralom, sem jogegyenlőség. A királyi diktatúra és utána a Vasgárda hatalma még az enyhe kezdeményezéseket is semmivé tiporta. Az építő gondolatot és a saját véleményt befagyasztó kommunista diktatúráról pedig ne is beszéljünk, hiszen a jogállamiságtól távol állt. Erre fel Eduard Hellvig, az államelnök közeli munkatársa, de nyomában több politikus meg újságíró is kijelentette, hogy e kerek ország az övezetben a demokrácia őrzője. Hát ők ne tudnák, hogy az elmúlt negyedszázadban sem pénz, sem türelem, s hozzátehetjük, sem akarat nem volt a román társadalom demokratizálódásához?! Az iskolázatlan tömegek azóta tovább butultak, hiszen ma már több mint félmillió az írástudatlanok száma. Ennél több pedig azoké, akik alig írnak, olvasnak. Ezektől magas politikai hozzáállást nemigen lehet elvárni. A mindenkori hatalom óhaja volt ez, mert így könnyebben irányíthatta, voksoltathatta őket. S tekintve, hogy manapság is több ortodox templomot adnak át, mint iskolát, ez a helyzet az elkövetkezendőkben csak tovább romlik. De a külföldi nyomásra létrehozott úgymond demokratikus intézmények sem működnek – ha egyáltalán működnek – megfelelően. A példák közül említsük csak meg, hogy a népképviseletet ellátó parlament többször is elbukott a közember szemében, hiszen jelenleg alig akad honatya, akinek ne reszketne az ina valamilyen korrupt ügyletben való részvétele miatt. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a hírszerzők uralkodnak az őket jog szerint ellenőrizni hivatott parlamenti bizottság fölött. Ráadásul olyan fapados társadalom a romániai, ahonnan az olcsón megfizetett polgárok tömör sorokban igyekeznek az élhetőbb élet reménységével kecsegtető Nyugat felé. Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. március 6.A ROMÁN TÖRTÉNÉSZ, AKI SZERINT TRIANON NEM VOLT IGAZSÁGOSLucian Boia ma a legmenőbb történész nemcsak Romániában, de talán egész Európában. Legújabb könyvében egyszerre megy szembe saját hazája hamis mítoszaival, a két világháború győztesei által diktált múltszemlélettel, meg úgy általában mindennel, amit a történelemről ma gondolunk. És mindezt szakmailag hibátlanul, és kifejezetten jó, olvasmányos stílusban teszi. A bukaresti történész nem először botránkoztatja meg a hagyományos nemzeti mitológián nevelkedett román olvasóközönséget. Két legbalhésabb munkája, a„Történelem és mítosz a román köztudatban”, és a „Miért más Románia?” magyarul is olvasható. A Cser Kiadó jóvoltából most megjelent „Vesztesek és győztesek"-ben még nagyobb vállalkozásba vágja fejszéjét: feje tetejéről a talpára állítani az egész huszadik századi európai történelmet. És benne persze a magyart és a románt is. Az előző évszázad naptárilag 1900-ban, de igazából 1914-ben kezdődött, azokkal a szarajevói golyókkal, amelyek nem Ferenc Ferdinánddal és feleségével sok millió emberrel is végeztek – no, meg mindazzal, amit Európa századokon át jelentett. Boia is itt fogja meg a munka végét, helyesen érezve, hogy az első világégéssel kapcsolatban kell először rendet tenni a fejekben. Ki, mit tudott? Alapvető tézise, hogy a közfelfogással ellentétben a világháború egyáltalán nem volt elkerülhetetlen, és nem robbanhatott volna ki pusztán csak azért, mert Berlin és Bécs így döntött. Ehhez a többi hadviselő fél akarata is kellett. Mindenki felelős, igaz, nem azonos mértékben. Boia szerint az európai lőporos hordó kanócát két állam gyújtogatta a legszorgalmasabban: Németország és Oroszország. Bizony, bizony, Oroszország, amelyről a szerző találóan jegyzi meg, hogy a történelem ítélőszéke előtt nagy szerencséjük, hogy idő előtt kidőltek a sorból. Mivel '18-ban a háború már nélkülük fejeződött be (ráadásul a végül győztesnek bizonyuló oldalon kezdték) '14-es szerepükre jótékony homály borult. És ez a homály nem oszlik azóta sem. Holott Boia szerint "A cári birodalom nem ám kis ártatlan országocska volt, ellenkezőleg: a legnagyobb, és egyik legkapzsibb impérium, amelyet a modern történelem ismert.” Elmarasztalja a német történészeket, amiért 1945 után nemcsak a második, de az első világháború kirobbantásáért is önként vállaltak minden felelősséget. Azt már csak én jegyzem meg, hogy egy ennyire dilettáns vélemény csak a hitleri éra bűneiért máig tartó, szűnni nem akaró permanens bűnbánat fülledt, beteg légkörében válhatott általánosan elfogadottá. Boia szerint tény, hogy a háború egyik fő kezdeményezője Berlin volt, ám ebben semmi elítélendőt nem lát. Amit a német vezetés akkor, száz esztendeje tudhatott a világról, annak alapján ezt a háborút muszáj volt megvívni, méghozzá minél hamarabb. Mert - és itt jön a kötet talán legfontosabb gondolata! - a múlt szereplőinek döntéseit nem mai tudásunk, hanem a kortársak számára rendelkezésre álló információk alapján kell megítélni. Berlinben '14 nyarán úgy tűnt, a háború rövid és nagyon jó buli lesz. És erre minden okuk meg is volt. Fogalmuk sem lehetett róla, hogy ez a mulatság nagyon véres lesz, és a másnap évtizedekig is eltart majd. Nem csak a románoknak volt joguk... Ellenkező előjellel, de ugyanerre remek példa Románia belépése a háborúba. Boia sorra veszi azt, mi mindent vehetett számításba 1916-ban a bukaresti vezetés - és ennek alapján arra jut, hogy őrültség volt megtámadni a Monarchiát. Rövid távon alaposan pofára is estek a románok, a magyar bakák még Bukarestet is megjárták -, ám a történelem végül döbbenetesen kegyes volt hozzájuk. Nem hogy Erdélyt, a Partiumot és a Bánság egy részét sikerült megszerezniük, de Oroszország összeomlását és bolsevizálódását kihasználva még bezsebelték Besszarábiát is. Ezt akár még 1918 nyarán se mondta volna meg előre az égvilágon senki. Mégis ez történt, és így az országot teljesen felkészületlenül, ostoba módon háborúba rántó Ionel Bratinaut ma a legnagyobb román államférfiak közt tartják számon. És itt jön az, ami minket, magyarokat nyilván a legjobban izgat. Boia szerint a trianoni béke nem csak hatalmas mázli volt Románia számára - de komoly igazságtalanság is Magyarországgal szemben. Illetve leginkább az erdélyiekkel szemben. Nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy valaki román történészként belegyalogoljon az 1918. december 1-jei, nemzeti ünneppé emelt, nagybetűs gyulafehárvári Nagy Nemzetgyűlés mítoszának kilencven éven át gondosan ápolt rózsakertjébe. Boia simán megteszi: "A népakarat befolyástól mentes kinyilvánításának feltételei nem voltak a legjobbak: a román hadsereg épp megszállta Erdélyt. Ami azonban igazán szemet szúr, hogy (...) a gyulafehérvári gyűlés nem helyettesíthette a népszavazást. Elvégre nemcsak a románoknak volt joguk arra, hogy Erdély jövőjéről döntsenek, hanem a tartomány valamennyi lakosának. Az itt élők közel felét végül nem kérdezték meg arról, akar-e vagy sem Romániában élni." És még rá is tesz egy lapáttal. Boia ugyan úgy véli, hogy ha Erdély népe legalább arról dönthetett volna, hogy teljesen beolvad Romániába, vagy autonómiát élvez, akkor a helyi románok többsége is az önrendelkezés mellett szavazott volna. A nagy nemzeti egység ugyanis hamis mítosz, az erdélyi románok inkább úgy vélték, hogy "a balkáni Bukaresttel szemben ők képviselték Közép-Európát a román nemzeten belül. Úgy érezték, hogy civilizáltabbak, minden téren jobban teljesítenek a regáti románoknál. (...) A Regátban csupán az elit nyugatiasodott, Erdélyt a nyugati kultúra szelleme sokkal mélyebben és alaposabban átjárta." Boia hosszasan elmélkedik azon, hogy az erdélyi románok többsége vajon valóban annyira epekedve várta-e a bukaresti "felszabadítást" az "ezeréves magyar elnyomás" alól, mint ahogyan a fősodratú román történetírás a mai napig állítja. Végül aztán ledobja az atombombát a soviniszta nemzeti mítoszra: "Az éppen létező Románia, illetve az egyenlő nemzetek könfoderációjaként elképzelt Habsburg Monarchia közül az erdélyi románok valószínűleg az utóbbit választották volna. (...) Csakhogy így nem történhetett, a háború végén már csak a Romániával való egyesülés maradt." Nyilván nem várhatjuk Lucian Boiatól, sem egyetlen román embertől sem, hogy szörnyű átkokat szórjon Trianonra, és az elmúlt gyötrelmes évszázadért mea culpázva tálcán kínálja nekünk vissza Erdélyt. Hiteltelen és gyáva gesztus lenne ez. De egy, valamikor egyszer talán megvalósuló normálisabb levegőjű Kárpát-medencéhez az ilyen bátor gondolatok kövezik ki az utat. Balogh Gábor Lucian Boia: Vesztesek és győztesek /Cser Kiadó, Budapest, 2015/ alfahir.hu 2015. április 11.Beszéljen románul! (Aki román kenyeret eszik…)Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke. Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak. A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza. Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról. Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni! Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre? Egy kis összehasonlítás Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét! Spontán nacionalizmus? Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él. A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön. Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége. A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.” Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú. A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában. A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet. Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.” Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek. Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként. Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
